F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

KITEKINTÉS - Wolfgang Wolters: Történeti belső terek: restaurálni?, megjeleníteni?, konzerválni?

Vierzehnheiligenben egy olyan látszólagos harmóniára törekedtek, s el is érték azt, amely megalkuszik a fel nem világosított laikus és talán némely szakember megtévesztésével is, azt pedig, aki felismeri a szemfényvesztést, avagy előzetesen tájékoztatták róla, temperamentumának megfelelően rossz szájízzel vagy zavartan bocsátja el. Egy ilyen helyiségekben tett látogatás után ráadásul a szemlélőben megnő a bizalmatlanság saját abbéli képességeivel szemben, hogy felismerje az illúziókat. A meg nem szépített, fel nem újított keresése - amennyiben nem teszi ki magát fenntartások nélkül a megjelenítésnek - egészen hatalmába keríti. Amellett mindenki elégedett az eredménnyel. Az egyházközség, a körülrajongott támogatók, a turisták és természetszerűleg végül, de nem utolsósorban, a művészettörténet tudomány is, hiszen máskülönben megpróbálna szóba elegyedni a felelősökkel, s talán a nyilvánosság fórumain is bekapcsolódna a módszertani vitába. Az ember természetesen aggódva vonja kérdőre önmagát, vajon egy ilyen, a léptékeket messzire helyező, a tolerancihatárokat eltoló gyakorlat kritikusainak csapata elavult doktrínáknak szegődött-e hívéül. Sok újabb restaurálás esetében feltűnő az a törekvés, amely egy kifogástalan, hiányoktól mentes, látszólag kortalan mű létrehozására irányul. Nem csupán a falképek és mennyezetfestmények esetében egészítenek ki és retusálnak egyre többet a szemet megtévesztő módon; a restaurátorra szemlátomást nyomás nehezedik, hogy egy ellentmondásoktól és feszültségektől mentes képet hozzon létre. A következetes szembefordulás bármiféle illúziókeltéssel, ahogy azt a Velencei Charta bölcs előrelátással követelte, egyre ritkábbá válik. Ott továbbá, ahol - mint ez a templomterekben gyakori - a festés esetében a hiányok a laikus számára is jól láthatók, szívesen festenek újra. A régebbi, károkat szenvedett, minden esetben védelemre érdemes felületekkel szemben túl gyakran részesítik előnyben a modern színezést. A felülszínezés, az újrafestés, a megbotránkoztató sérülések és az elöregedés nyomainak eltávolítása mind a régi, mind az új szövetségi államokban túlontúl sok politikus és újságíró számára, de a saját szakmánkban is, a műemlékvédelem szinonimája lett. Ez a még nem renovált, gondoskodásra szoruló alkotásokat létükben fenyegető hozzáállás egy széles körben elterjedt, túlságosan is gyakran a műemlékvédelem által kezdeményezett vagy legalábbis tolerált gyakorlatot tükröz, és ezzel magyarázható. Ha nem mondunk ellent ennek a téves hozzáállásnak, az annyit jelent, hogy előkészítjük számára az utat. Durva leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, a műalkotásoknak két fajtája létezik: azok, amelyek még eredeti környezetükben állnak, és amelyek számára egy korrekt konzerválás vagy restaurálás feltételrendszere csak szerencsés esetben áll fenn. Utazásai során egyre gyakrabban kapja rajta magát az ember, hogy az eredetit öszszehasonlílja a saját könyvszekrényében megbúvó, másolástechnikai szempontból tökéletes, nagy formátumú, gyakorta a részletekre koncentráló, a színeket még erőteljesebbé tevő, tükörfényezett reprodukciókkal, s nagy hatással van rá az eredeti érdessége, néha tökéletlensége. Az egymást egyre szaporábban követő restaurálások befejezése után a tovább folytatódó elöregedés vagy csak rövid időre lefékezett, csupán látszólag megakasztott károsodási folyamatok nyomai a műalkotásokon mutatkoznak meg újból, nem pedig a tükörfényezett reprodukciókon, amelyek egy olyan sértetlenség illúzióját keltik, amely rendszerint még ismételt restaurátori beavatkozások árán sem érhető el. Az a törekvés, hogy az eredetit újabb és újabb beavatkozások révén ahhoz a túlságosan