F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

MŰHELY - Váli István Csaba: A kandallófűtés vázlatos története

A kandallópárkányra gyertyatartókat állítottak, mert a tükrök megduplázták fényüket. Az óra helye is a kandallón volt. A gyertyatartók az azonos kivitelű órával együtt úgynevezett kandallókészletet alkottak. A kandalló elé gyakran padot tettek, hogy azon ülve kényelmesen lehessen melegedni. A középkorban ennek támlája átcsapható volt, így a sugárzó hő egyirányú mivoltának hátrányát a pad elmodítása nélkül is kiküszöbölhették. Ilyen padok a népi lakberendezésben egészen századunkig továbbéltek.

76 A kandalló a népi építkezésben is ismert fűtőberendezés volt, a keleti magyar ház jellegzetes tüzelője, de a környező átmeneti területeken a közép- és északmagyarországi háztípusokban egyaránt megtalálható, sőt a dunántúli alárendeltebb épületekben - présházakban - szintén gyakori. Nagy valószínűséggel ez a fűtőberendezés jelent meg legutoljára a népi építészetben.

77 A kandallót egyes vidékeken pestnek, kemencének, sátorkemencének, máshol kályhának, kályháskemencének nevezték. Ez a tény megerősíti az a feltevést, hogy a kemence illetve a kályha volt ezeken a területeken korábban általános, a kandalló csak később terjedt el. Legegyszerűbb változata tűzpadka nélküli, a tüzet a földön rakták. A későbbi fejlődéssel a padka egyre magasabb lett, a pad magasságát is elérte. A kandalló lényege a füstfogó. Ez készülhetett sövényfonásból, amit sárral tapasztottak be, de fából, kőből és kályhacsempéből is.

78 (A kandallóhoz használt, égetett agyagelemeket kályhacsempének hívták!) A kandallót építhették sarokba és akkor csak két oldala volt, de építhették teljesen szabadonálló változatban is. Készülhetett vas vagy falábon - amit kifaraghattak vagy esztergályozhattak -, de készülhetett láb nélkül, a födémgerendára felfüggesztve. Erdélyben a kandallók legkülönfélébb változatai alakultak ki.

79 Az ősi megoldás az lehetett, hogy a kemence füstfogója átalakult tűzrakó hellyé, majd az így kialakult, túlzott méretű fűtőberendezés kettévált, a helyiségben maradt a füstfogó, a kemence pedig alárendeltebb területre, konyhába, az eresz alá került. A népi kandalló külseje rendkívül változatos volt, párkánya különféle díszítést hordozhatott, lába fémből vagy fából, füstfogója csempékből készülhetett. Ezek lehettek egyszerű mázatlanok, csillámporosak vagy mázasak, ez utóbbiaknál a zöld színű volt a leggyakoribb, de előfordult fehér és tarka is. A csempéken domború díszítés volt, az általánosabb növényi ábrázolást néha olasz korsóval kombinálták. Madaras, emberalakos, mértani díszű csempéket is ismerünk, sőt városi hatásra címerábrázolásos és tapétamintás is készült. A kandalló füstfogója két vagy három sor csempéből állt, tetejüket egyszerű vagy pártázatos párkány záita. A csempés kandalló nagyon elterjedt, ezt nem csupán a szépsége, de hőtároló képessége is indokolttá tette, A kandallóhoz nem csatlakozott kémény, a keletkezett füstöt egy kürtőn át a padlásra vagy a pitvarba vezették. Ez a vakkémény készülhetett vesszőfonatból. de fából is. Sárral tapasztották be, hogy kevésbé legyen gyúlékony. Baburának és lángfogónak nevezték, ez utóbbi egyértelműen leírja rendeltetését. Dobozszerű volt, a füstnyílás az oldalán és nem a tetején volt, hogy a füstöt ne engedje közvetlenül a gyúlékony héjaláshoz. Készült még bakra állított vagy felfüggesztett, fonott füstfogó is. Mindezek helye a padláson volt, ahonnan a füst a héjazaton hagyott füstlyukon távozott.