F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1997/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1997)

SZEMLE - Óbuda évszázadai (Kerny Terézia)

nak a sorsát. A több évtizede itt kutató régész-muzeológus, Kaba Melinda tömör öszszefoglalása (Aquincum a régészeti ásatások tükrében) a legkiemelkedőbb színvonalú emlékanyagról, térképek, rekonstrukciós rajzok segítségével nyújt eligazítást az egykori polgár- és táborvárosi élet mindennapjairól bőséges bibliográfiával, kutatástörténeti bevezetéssel (59-116.). Valószínűleg terjedelmi kötöttségek gátolhatták meg abban, hogy tanulmányának ez utóbbi része igen csonkára sikeredett. Rómer Flóris neve például, aki Schönwisner István után talán a leghatékonyabban tevékenykedett itt a múlt század közepén, s küldte fáradhatatlanul jelentéseit az Archaeologiai Értesítőnek és Közleményeknek, illetve értesítette azonnal német kollégáját, a birodalom epigráfiai adattárának (Corpus Inscriptionum Latinarum) összeállításán ügyködő Theodor Mommsent, szerepel ugyan két rövid beszámoló erejéig az irodalomjegyzékben ám ez sajnálatos módon nem derül ki a histográfiai áttekintésből, hogy e különböző közgyűjteményekbe jutott, máig feldolgozatlan óriási hagyatékban még számtalan ide vonatkozó följegyzése és rajza található még.

2 Aquincum régészeti kutatása mellesleg nem 1778-tól számítható, hiszen a humanisták már a 15. század második felétől kezdve rendszeresen másolgatták az e helyt akkor még in situ látható, illetve másodlagosan beépített föliratos táblákat.

3 „ A népvándorláskor öt évszázada - az V. századtól a magyar honfoglalásig tartó időszak - Óbuda történetének kevésbé ismert periódusa." Ezzel a mondattal indította Nagy Margit A népvándorlás kora (117-138.) című fejezetet. A források és a leletek szórványos volta miatt e korszak bemutatása valóban nem csekély nehézségekbe ütközött a szerző számára, akinek ennek ellenére mégis sikerült átfogó képet nyújtania - lelőhely térkép segítségével - e viharos évszázadok régészeti örökségéből. Bertalan Vilmosné és Altmann Júlia közös tanulmánya a „királynyék városát" azaz a középkori Óbudát elevenítette föl zömmel az általuk vezetett ásatások tükrében (139-200.). Az 1960-as évek végétől a szanálások nyomán lehetővé vált feltárások és leletmentések pontosították a korábban jórészt Garádi Sándor ásatásaiból, oklevelekből, krónikákból „ismert" város (villa) középkori topográfiáját. Krónikákból, Anonymus Gesta Hungarorumából tudható többek között, hogy a későbbi királyi szálláshely nem csupán a rómaiak idején volt stratégiai fontosságú, de már a honfoglaló magyarok is fölismerték jelentőségét. Az a pár sora, amelyet pedig Árpád fejedelem eltemetésének és Feh/j/éregyháznak szentelt, a krónika első kiadása óta (1746) publikációk egész sorát idézte elő. A reformkor és a nemzeti romantika nemzedéke után a közelgő millennium adott tápot az újabb álmodozó elképzeléseknek abban a reményben, hogy 1896-ra fölleljék a honszerző vezér földi maradványait.

4 Jó lett volna ezért többet megtudni az immár a tudománytörténet lapjaira tartozó búvárkodásokról, és nem csupán annyit olvasni róla - némi datálási bizonytalansággal elfogadva a Gestában közölt információt - amennyi körülbelül a Névtelen Jegyzőnél is található. Mindez több szempontból is fontos lett volna, különös tekintettel a közelgő millecentenáriumra, de azért is, mert a sírhely föllelése (1. ábra) körüli viták mindmáig borzolják a kedélyeket, nem éppen dicsérő színben tüntetve föl a hazai régészet vezetőinek 1978-as (Schönwisner ásatásainak kezdete!) ballépését ez ügyben.

5 Noha Árpád sírját azóta sem sikerült megtalálni, Óbuda népe mindmáig