F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

KITEKINTÉS - Borossay Katalin: A műemlékek nyilvántartása Franciaországban

pésre követhettük végig munkamódszereiket. Az átgondoltság, tagoltság és az ebből adódó gazdaságosság (vonatkozik ez időre, pénzre és munkaerőre egyaránt) egyébként a hivatali szervezet felépítésétől kezdve az egységesített cédulákon át munkájuk minden területén megnyilvánul; a feladatokat előre, pontosan meghatározzák és menet közben nem változtatnak rajtuk, az egységes nyelv (lásd: thesaurus) és az egységes formanyomtatványok használatával biztosítják a kompatibilitást, megoldott az információ-áramoltatás és az Inventaire mint tudományos műhely kapcsolattartása egyéb kutatóhelyekkel: a Bretagne-i központban például találkoztunk művészettörténész-hallgatóval, aki szakmai gyakorlatát végzi ott, de végzett művészettörténészszel is, aki ösztöndíjasként disszertációján dolgozik. Az eddig elmondottakból talán kiderült, hogy az Inventaire felügyeleti munkával, napi feladatokkal nem foglalkozik. Az általuk megkülönböztetett két nyilvántartás-típus közül a magukét a „tudományos" (inventaire de connaissance), a miénket és a hozzá hasonlókat a „védelmi" (inventaire de protection) kategóriába sorolják. Saját kiadványaik igen magas technikai és igen változatos szellemi szinteken ismertetik meg és népszerűsítik az ország műemlékállományát: a nagyközönségnek szánt leporellóktól, füzetektől kezdve a monográfiákon, összefoglaló műveken át az adattárakig bezárólag, és közben nem feledkeznek meg a maguk népszerűsítéséről sem: kis füzetben mutatják be szervezeti felépítésüket, munkájukat, képeslapot adnak ki épületükről, így egy adott műemlék (előzőleg levélben megkeresett) tulajdonosa tisztában van vele, kik is kérnek bebocsáttatást házába fényképezés céljából. Az épületek tudományos megközelítésének lépései (levéltárazás, könyvtárazás, helyszíni szemle, szóbeli források, stb.) a dolog természetéből fakadóan nem sokban különböznek a mieinktől, így csak azokat a praktikus megoldásokat emelem ki, amelyeket talán mi is tudnánk hasznosítani. Elsőként említeném az uniformizált levéltári és könyvtári cédulákat: a képi forrásokhoz használt kék, a szövegeseké rózsaszínű, a bibliografikus fehér; a rajtuk megjelenő hívószavak szerepelnek a már tárgyalt thesaurusban, ami alapján a számítógépes adatbázisok, programok is felépülnek, így a cédulák információi egy az egyben vihetők be a gépbe. Ugyanez áll a felvételi lapokra, épületleírásokra is. A felvételi munkának két fázisa van: először az adott terület kutatója készít magának egy „gyorsfelvevő" lapot. Ezen az általa megállapított, a terület építészetét leíró kritériumok szerepelnek, formailag a feleletválasztós teszthez hasonlít. Az általános levéltári-könyvtári előmunkálatok után kataszteri térképpel és ezekkel a lapokkal a kezében megy ki a terepre, és az érdekesnek-értékesnek talált épületeket felveszi egy-egy lapra, melyen megjelöli azt is, hogy a későbbiekben kíván-e részletesebben foglalkozni az épülettel vagy sem. Ha nem, akkor a munka megáll ezen a szinten, ha igen, akkor viszont ezt a „helyi" adatlapot követi a részletesebb, egész Franciaországban általánosan és kötelező jelleggel használt adatlap kitöltése és a fényképezés. Fénykép-megrendeléshez ugyancsak formanyomtatványt használnak; ez a kutató és a fényképész számára is lehetővé teszi az idő ésszerűbb kihasználását, amennyiben nem kell egymáshoz alkalmazkodniuk. A fotókkal és egyéb illusztrációkkal ellátott adatlap az az információ-csomag, ami bekerül a központi, nemzeti nyilvántartásba, s ettől kezdve a rendszer minden tagja számára hozzáférhető. Az