F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)
TANULMÁNY - Bozóki Lajos: Lakótornyok és toronypaloták. A visegrádi Salamon-torony és a Fellegvár 14. századi szerepének kérdéséhez
tek napvilágra 31 (1. ábra). A későbbi királyi palota déli része alatt előkerült két lakóépület közül méreténél fogva egyik sem volt alkalmas reprezentatív nagyterem befogadására. Amennyiben épült is Károly Róbert korában nagyterem, annak mára már itt semmi nyoma nem maradt. Épülhetett viszont nagyterem a Fellegvárban valószínűleg még a 14. században, azonban annak Anjou-kori periódusait egyelőre nem tudjuk szétválasztani. Annyi bizonyos, hogy a legkorábban kiépített palotaszárny a keleti volt, ezt még a várudvar eredeti szintmagasságához építették, s nyugati falát ebbe ásták bele. In situ megmaradt, profilálatlan nagyobb kövekből falazott földszinti ablaknyílása az épület viszonylag korai keltezését igazolja. Ez a palotaszárny már első periódusában kétemeletes, osztatlan földszinti terű volt, mely fölött egykor kétszintes nagyterem állhatott, illetve valamelyik szinten e termekhez kapcsolódott a király rezidenciája. A kaputoronyhoz nyugatról csatlakozó palotaszárny eredeti beosztásáról viszont többet tudunk. Ennek földszintjén, mely egy tér volt, a délkeleti sarkában egy nagy kandalló épült, mely arra utal, hogy ez a szint eredetileg is részben konyhaként szolgált. Az első emelet két tennének északi helyisége egy faburkolatos, valószínűleg hypocaustummal fűthető szoba volt, a második emeleten egy nagyterem helyezkedett el. Mindezek azt feltételezik, hogy a nyugati, Dunára néző palotaszárny lehetett a királynői rezidencia, mely már a lemélyített udvarszinthez épült, miként az északnyugati palota is, mely alaprajzában a lefaragott sziklához igazodik. Az a tény, hogy Károly Róbert 1342-ben a Fellegvárban halt meg, azt látszik igazolni, hogy ezek az építkezések részben az ő idejében történtek ebben a várban, ahol feltehetőleg már 1323-tól a magyar koronázási ékszereket is őrizték. Valószínű ezek után, hogy a visegrádi várrendszer nagy lakótornya csak igen rövid ideig szolgált királyi rezidenciaként a 14. században. Ám ez éppen egy olyan időszakban volt, amikor Franciaországban például, szemben a 12. század végi - 13. századi vártípusokkal, a 14. században részleges visszatérés történt a lakótoronyépítéshez. Ekkor tehát egy olyan toronytípus születik újjá, amely némileg a palota funkcióját is viszszaveszi, jóllehet e termek mellett mindig ott találjuk a nagytermet az udvari reprezentatív rendezvények céljára. Amíg azonban a Fülöp Ágost-kori Louvre-ban a királyi rezidencia egy palotaszárnyban húzódik, s a donjonnak csak katonai szerep jut, addig például a Vincennes-i várban nemcsak a királyi rezidenciát találjuk a lakótoronyban, hanem az uralkodói fogadótermet is. Egyúttal úgy tűnik, hogy a lakótornyoknak nemcsak katonai szerepük születik újjá, hanem a hatalmi reprezentációban betöltött funkciójuk is. Ezek a roppant nagy tornyok széles, lőréses pártázataikkal, gyilokjáróikkal, fenyegető lőréseikkel fontos tényezői a kor hatalmi jelképrendszerének, 32 s hogy ez a szimbólumérték mennyire fontos, jól tükrözi például a Poitiers-i Tour de Maubergeon 33 (11. ábra), melyet 1384-86-ban építtetett János, Bcrry hercege. A Vincennes-i alaprajzi mintát követő egykori monumentális torony valójában kevés védelmi értéket képvisel, hiszen földszintjét gazdagon kialakított mérműves ablakok törik át; hasonlóképpen, mint az Orleans-i Lajos által emeltetett hatalmas Ferté-Milon-i (Aisne) kaput, melynek reprezentatív funkcióját a kettős torony plasztikai dísze is hangsúlyozta 34 (14. ábra). A monumentális tornyok szimbólumértéküket még a későbbi korokban is megőrizték, ezt egy 16. és egy 20. századi kiragadott példával illusztrálhatjuk. A párizsi Louvre nagy donjonját I. Ferenc a királyi rezidencia átépítésének első lépéseként 1528-ban bontatta
