F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1995/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1995)

KITEKINTÉS - Interjú Thomas Kellmannal, az Alsó-szászországi Műemlékvédelmi Intézet területi felügyelőjével (Készítette F. Mentényi Klára)

Szeretném, ha magyarországi tapasztalatairól is beszámolna. Mindenekelőtt azt kérdezném, hogy a magyar műemlékvédelem napjainkban tartja-e még a 60-as években kialakult jó hírnevét? - Nekem, aki mindennapi feladataink teljesítése során „beszorul" két járás közigazgatási határai közé, különleges szerencsének számított, hogy bepillantást nyerhettem a számomra sajnos még mindig oly távoli Magyarországon tevékenykedő kollégáim munkájába. Már a szomszédos szövetségi tartományokban dolgozó kollégákra és munkájuk eredményeire vonatkozó ismereteim is homályosak; a dán, holland és lengyel műemlékvédelmi szakemberekkel még ritkábban kerülünk kapcsolatba. Ezért aztán vakmerőség lenne, ha első magyarországi tartózkodásom alapján valamiféle értékelési mércét akarnék felállítani. Ennek az utazásnak az értelme és célja mindössze az lehetett, hogy benyomásokat szerezzek, odafigyeljek, információkat gyűjtsek, kérdezzek és még egyszer rákérdezzek bizonyos dolgokra. Itt-tartózkodásom 5 hetes időtartama ellenére sem szabad átsiklanom afölött, hogy a munka bemutatott eredményei és a köztes állapotok mint pillanatfelvételek csak korlátozott mértékben teszik lehetővé, hogy a magyar műemlékvédelmet illetően általánosító kijelentéseket tegyek. Más oldalról is megerősített megfigyelések alapján azonban aligha kérdéses, hogy a magyar műemlékvédelem teljesítményének semmi esetre sem kell tartania a nemzetközi összehasonlítástól. Egy olyan jelenség, amely Lengyelországot jellemezte 1945 után, tudniillik a nemzeti önmeghatározás szándékához igazodó nyilvános érdekeltség egy erős műemlékvédelem létrejöttében, Magyarországon csak Trianon (1920) után nyert összehasonlítható dimenziókat. A magyar műemlékvédelemnek a német szövetségi vagy össznémet műemlékvédelem szemszögéből történő megítélése számomra elhibázottnak tűnik. Ugyanakkor az Európához való visszatérés érzése megvonja a legitimitást egy olyan műemlékvédelemtől, amely a nemzeti önbecsülést és a történelmi gyökereket elsősorban a Mohács (1526) előtti korszakból véli meríteni, illetve abban megtalálni. Egy olyan időszakban, amikor a nemzeti határokon történő felülkerekedés van napirenden, Magyarországnak nem szükséges újra meg újra bizonyítania a nyugati kultúrával fennálló hagyományos és szoros kötődését. A műemlékvédelem azon tudományos módszerek alkalmazása iránti eltökéltséget tükröző eredményeinek, amelyek Magyarországot az elmúlt évtizedekben a középkori régészet szabadtéri múzeumává változtatták, természetesen szintén megvan a maguk értéke. Ahogyan a műemlékfogalom kiterjesztése, a műemlékjegyzékek gyarapodása és a változtatások iránti rendkívüli nyomás Németországban is egyre jobban korlátozza a műemlékvédelem cselekvőképességét, úgy Magyarországon a minőség szintén a mennyiség mögé szorul vissza. Teljes műemlék-kategóriák, stíluskorszakok és időszakok maradtak ki a műemlékvédelem látóköréből. A vidéket, a falvakat messzemenően magukra hagyták. Ugyanakkor úgy tűnik, mindkét országban elkezdődött egy olyan fejlődés, amelyen a kölcsönös közeledés jelei ismerhetők fel. Az utóbbi években végbement átalakulások velejárójaként a változások tempója immár a városokban is fel fog gyorsulni. Az adott műemlékállomány állapota rosszat sejtet. A nyugatnémet műemlékvédelemnek a műemlékjegyzék összeállításakor szerzett keserves tapasztalatai alapján, amely a klasszikus inventarizáció