F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1995/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1995)

KITEKINTÉS - Interjú Thomas Kellmannal, az Alsó-szászországi Műemlékvédelmi Intézet területi felügyelőjével (Készítette F. Mentényi Klára)

kárára tartalmilag kérdéses eredményekhez vezetett, Magyarországon is számolni kell azzal, hogy egész kultúrtájak tűnnek el dokumentálatlanul. A még mindig erősen művészi érték alapján kifejezésre jutó magyarországi műemlékfogalom, valamint a 80-as években éppen elkészült, de zömében még nem publikált helyreállítások egy nyugatnémet műemlékvédő számára a boldogok szigetét kell, hogy jelentsék. Az érdeklődő nagyon is szívesen megismerkedne a magyarországi műemlékvédelem kutatási eredményeivel, az én ilyen irányú törekvésem azonban az utazásra történő felkészülésem során, alapos irodalmi kutatásaim ellenére igencsak sikertelennek bizonyult. A magyar műemlékvédelem önarcképe egyszerűen nem létezik. Az ebből a szempontból jobbára felkészületlen magyarországi utazó azután annál inkább meglepődött, hogy hiába keresi Petőfi Sándor világát. (Egy utazás a Harzban Heinrich Heine nyomán hasonlóképpen csalódást hozna egy fel nem készült utazó számára.) A Magyarországról és a magyar műemlékvédelemről szóló ismereteim ijesztően szegényesnek bizonyultak. Választott témáját az épületkutatást tekintve miben látja a legnagyobb különbséget a hazai, illetve a magyarországi gyakorlat között? Kérem, azt is mondja el, milyen hiányosságokat és hibákat tapasztalt a kutatás terűidén! - Nemcsak, hogy az arrogancia egyik formája lenne, de a magyarországi történelmi helyzet nagyfokú meg nem értéséről is tanúskodna, ha megfigyeléseimet rögtön hibaként, hiányosságként értelmezném. Mindenekelőtt az lepett meg, hogy a műemlékvédelmi gyakorlatban a joggal várt különbségek és nyelvi zavarok mellett számos közös vonás és érintkezési pont fedezhető fel. A műemléki szakhatóságnak, az engedélyező hatóságnak, a felügyeleti (másodfokú) hatóságnak, a tervező irodának és részben még a kivitelező szervezetnek is egyetlen országos műemléki hivatalban történt egyesítése elsőre zavarónak tűnik. A tervezőirodákban dolgozó építészek magas „helyiértéke" a műemlékekkel való foglalkozás folyamatában - egy tisztán történetileg motivált és nem értékelő értelmezési móddal szemben - inkább ijesztően hat. Egy modern termelői társadalomban, amely nem képes elviselni az öregedés nyomait, a történeti tanúsító érték gyorsan visszaszorul a számítógép vezérelte tökéletesség makulátlan hűvössége mögé. A 60-as évek időközben már szintén történetivé váló anyagesztétikája szemlátomást relativizálódik. A mai fejlődést illetően felmerül a kérdés, mennyi ideig akar még a társadalom együtt élni a barokk és klasszicista homlokzatokon lévő, didaktikusnak szánt, de már rég öncélúvá vált sebekkel. Akadnak majd megint olyan építészek, akik ezeket az újjáalkotott épületeket, amelyek már maguk is a műemlékvédelem egy korszakának tanúi lettek, elidegenítő hatásukkal együtt eltávolítják, hogy újakkal pótolják őket? Az elvégzett helyreállítások módszertanáról műemlékvédők körében a végtelenségig lehetne vitatkozni, a kívülálló számára azonban ezek rendszerint nagyon is taszító hatással bírnak. Annak a „betonbrutalizmus" iránti vonzalomnak köszönhetően, amellyel a 60-70-es évek építészete egész városnegyedekre nyomta rá bélyegét, a műemlékek úgy tűnik, egy addig soha nem létező, eltorzított állapotba kerültek. Zárt barokk városképeket bontottak szét, esztétikailag komplex műalkotásokat fosztottak meg az értelmezhetőségtől. A két ország gya-