F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

SZEMLE - Nemzetközi folyóiratszemle. Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denkmalpflege, Burgen und Schlösser, Die alte Stadt, Die Gartenkunst (Droste Balassa Zsuzsanna)

eléggé figyelembe vett vízellátás problémája. Három példával érzékelteti ezt a cikk. A kisázsiai Pergamonba, melynek i.u. a 2. században 160 000 lakója volt, 13 vezetéken érkezett, kb. 25 km távolságból a környék forrásaiból a víz. Hidrotechnikailag nagyszabású megoldás volt ezek közül a Madragad csatorna, amely 40 km távolságból, három ágú agyagcsöveken vezette a vizet a várhegy közelébe, és innen egy egyágú ólom nyomócső továbbította a vizet a 400 m magasan fekvő királyi várba. A híres római vízvezetékrendszert a 19. századig nem sikerült túlszárnyalni. A 11 távolsági vízvezeték (aquadukt) a közel 1 milliós város lakóinak négyszer annyi vizet biztosított, mint amennyi a mai átlagfogyasztás. A sivatagi Resefa városában az évente egyszer áradó közeli folyó árvizét vezették be egy speciális gátrendszer segítségével a város mélyebben fekvő ciszternáiba. A város terjeszkedését is ez a szempont, irány határozta meg. Eltekintve a centrifugális erővel működő pumpától, mely kiküszöböli a gravitáció okozta nehézségeket a víz továbbításában, a 19-20. század szakemberei sem dolgoznak más alapelvekkel és lényegesen különböző technikai alapelemekkel, mint az ókor névtelen vízvezetéképítői - fejtegeti az utolsó fejezetben a szerző. A 206-220. oldalakon a Wasser, Politik und Bürokratie (Víz, politika, bürokrácia) című cikkel a szerző, Bernd Roeck a 16. századi Velencébe viszi az olvasót. A 16. század volt a velencei nagy vízépítkezések évszázada. A török támadás veszélyének növekedése eldöntötte a vitát a lagúnák megtartása, gondozása vagy több szárazföld nyerése ügyében. Ezért ekkor alakult egy bizottság a „collegio solenne alle aque", melybe minden fontosabb központi hivatalból delegáltak képviselőket. 1797-ig, a köztársaság bukásáig eredményesen működött a bizottság, majd 1907-ben kísérlet történt újraalakítására. A collegio speciális adókból finanszírozta a munkálatokat, melyeknek elvégzésével egyes magánvállalkozókat bíztak meg. A feladatok három nagyobb körét kellett ellátni: a folyók szabályozását, a „lidi" (Velencét a nyílt tengertől elválasztó homokzátony) állandó megerősítését, óvását, a csatornák tisztítását. A víz és szárazföld évszázadokon át sok erőfeszítéssel megóvott egyensúlya az utóbbi 40 évben ismét felborulni látszik - hívja fel a figyelmet a cikk zárófejezetében a szerző. A 221-228. oldalakon Martin Ilii: Wasserentsorgung in den spätmittelalterlichen Städte (Szennyvízelvezetés a késő középkori városokban) című cikke olvasható. Legelterjedtebb, magától értetődő szennyvízelvezetési módszer a folyóvízbe eresztés volt. Sokszor egyszerűen a víz fölé telepítettek árnyékszéket. A folyótól távolabb lakók a telkek hátsó határán ástak egy Ehgraben nevű árkot, mely a folyóba vezette a szennyvizet. Ahol erre nem volt mód, ott gödröt ástak. Maguk az utcák illetve az utca közepén húzódó kis árkok is a szennyvíz elvezetését szolgálták, ugyanígy a hátsó udvarok, ahol a kilöttyintett víz egyszerűen felszívódott. Mindezek ellenére nem hasonlíthatjuk a középkori hygiéniai viszonyokat a 19. század nagy városainak nyomornegyedeihez. Sok helyen részben már ekkor tudatosan törekedtek a talajvíz tisztaságának megóvására, az utcák, csatornák tisztítására. Másrészt, s ez a lényegi különbség, a középkori városok egyszerűen kisebb közösségei könnyebben találtak megoldást higiéniai, ökológiai problémáik megoldására.