F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Dethard von Winterfeld: Műemlékvédelem és művészettörténet

A műemlékvédelemben a műemlékek inventarizálásán túl is folynak művészettörténeti módszereken alapuló kutatások. Ez történik a helyreállítási munkákat előkészítő és kísérő kutatások esetében, de a legnagyobb horderejű, új eredmények kiértékelésekor és közzétételekor is. Minderről - ha nem is kellő számban - folyóiratok és évkönyvek tanúskodnak. Kétségtelen tehát, hogy a művészettörténetnek, amelyet az egyetemeken és a kutatóintézetekben űznek a műemlékvédelem is művelője. Mióta viszont a német egyetemeken a művészettörténet tömegtárggyá vált, s a hallgatói létszám még a kisebb egyetemi intézetekben (tanszékeken) is 500 és 1000 körül mozog, azóta aligha hihető, hogy e helyeken nagyobb volumenű tudományos kutatás folyna. Hogy ezt sokan mégis így vélik, abban feltehetőleg önnön tanulmányaik emléke játszik szerepet, továbbá az a társadalmi megbecsültség, amit a német professzorok a mai napig élveznek. Az persze helyes, hogy az egyetemi tanulmányok még mindig egyesítik az összes képzési fajtát, s így van még egy utolsó kapocs az egymástól szétváló szakmák között. Amikor tehát a továbbiakban művészettörténetről beszélünk, akkor ezen elsősorban az egyetemi szakot illetve annak képviselőit értjük. Természetesen közéjük tartozhatnak a múzeumi kolleginák és kollégák is, nem utolsósorban azért, mert óraadóként gyakorta az egyetemekhez kötődnek. Cseppet sem meglepő, hogy e speciális képzettségű szakemberek körében nem valami nagy a műemlékvédelmi problémák iránti fogékonyság. Épp ellenkezőleg: ahol a múzeumi érdekek keresztezik a műemlékvédelmieket, ott a történelmi épületek iránti megértés oly csekély, hogy a muzeológusok gyakran lebontásuk vagy átalakításuk érdekében szónokolnak, noha maguk épp ugyanannak a korszaknak a képeit gyűjtik. Ez az attitűd általánosnak tekinthető, jóllehet a berlini Múzeumsziget épületeiről folyó vitában a frontok kivételes módon nem szakmák szerint rendeződtek. Az összefüggések meglátását már csak ott várhatja el az ember, ahol a két szak, a műemlékvédelem és a múzeumügy összetalálkozik, nevezetesen a kastélyok és kertek kezelőszerveinél. Történetük 19. századi kezdeteinél, de különösen a 19. és a 20. század fordulóján, a műemlékvédelem és a művészettörténet szorosan egymás mellett álló diszciplínák voltak, ugyanazokkal a tárgyakkal foglalkoztak. A műemlékvédelem első elméleteit egyetemi professzorok, Alois Riegl, Max Dvorak és Georg Dehio dolgozták ki, elsősorban azért, hogy megvédjék az épületeket a kései historizmus alapos rekonstrukcióitól és purifikációitól. Ebben a nemzeti komponensnek is jutott némi szerep, alapjában mégis arról volt szó, hogy a műemlékeket az inventarizáció és a tudományos feldolgozás révén mint a nemzeti múlt tanúbizonyságait tegyék a tágabb nyilvánosság számára is hozzáférhetővé, s hogy a nép azután ezekben az emlékekben szemlélhesse saját történelmét, önnön nemzeti identitását. Akkoriban azonban az egyetemi oktatókat az elméleti problémák mellett a műemlékvédelem aktuális kérdései is foglalkoztatták, és sokkal inkább, mint manapság. A későbbiekben a műemlékvédelem maga dolgozta ki elméleteit, előbb csak tétován a '60-as években, majd szélesebb körű vitákban a 70-es évek végén és a '80as években. Ezek a műemléki törvények meghozatalát kísérték,

2 s bennük az egyetemek már nem vettek részt. Fel kell tennünk tehát a kérdést, hogy mi okozta ezt az érzékelhető elfordulást a műemlékvédelemtől.