F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Dethard von Winterfeld: Műemlékvédelem és művészettörténet

A műemlékvédelemnek nem csak azóta kell egy a művészettörténeténél sokkalta tágabb történeti emlékanyaggal dolgoznia, mióta a „műemlék fogalmának kitágítása" végbement,

3 hanem már a 19. század második felétől kezdve. Ennek ellenére a századfordulón a két szakág emlékanyagát (és így a műemlék fogalmát is) még azonosnak tekinthették. A későbbiekben mindez alaposan megváltozott. Már a Gründerzeit építészeti expanziója is fenyegette a középkori és barokk városokat. E fenyegetettség utóbb csak erősbödött, s az 1945-ös szőnyegbombázásokban, majd a '60-as és 70-es évekbeli széleskörű szanálásokban kulminált. Ennek dacára az elenyészett braunschweigi, hildesheimi, frankfurti vagy nürnbergi óvárosok favázas házai sem 1945 előtt, sem 1945 után nem számítottak egyedileg védendő műemlékeknek. Az épületek számának csökkenése - lett légyen a pusztítás háborús vagy gazdasági nyomásra történő - egész, korábban figyelmen kívül hagyott épületfajtákat emelt az építészeti műemlékek sorába - de nem a művészettörténeti kutatásba! Ezt ugyanis az egyszerű polgárházon csak a díszesebben kialakított homlokzat érdekli (feltéve, hogy az kőből készült), a Fachwerk-épület pedig kevés kivételtől eltekintve egyáltalán nem. A Gründerzeit historizmusának díszes építészetével érdekes módon könnyebben megy a dolog, mióta - a szokásos időeltolódással észrevették ezt a korszakot. Mindez a formák piedesztálra emelését mutatja, olyan formákét, amelyek egy respektábilis építészeti repertoárból származnak. Amiért a művészettörténet ódzkodik attól, hogy a tág műemléki vizekre evezzen - itt most csak építészetről beszélek -, annak oka saját szakunkban rejlik. Mégha mi magunk nem is használunk semmiféle kötelező művészetfogalmat, azért mégiscsak „művészettel" foglalkozunk, olyan tárgyakkal tehát, amelyekben az alkotói energia többlete munkál, amelyek formai szempontból nagyobb ráfordítással készültek, mint ami minimálisan szükséges lett volna. A „Művészethez" azonban sem az egyszerű zsellérháznak, sem a csűrnek, sem pedig a kisméretű nemesi várnak nincs köze. így tehát a házak kutatása, kiváltképp a favázasoké, jobbára a néprajzra marad, amely egyébiránt is a múlt és a jelen mindennapi életének tárgyait vizsgálja, míg ugyanez a művészettörténetet mint egyetemi diszciplínát egyáltalán nem érdekli. A vélekedés, hogy csekély értékkel bír mindaz, amivel a műemlékvédelem foglalkozik (különösen, ha az provinciális környezetben található), oda vezetett, hogy a szakma veszített társadalmi presztízséből. A '60-as évekre a műemlékeseket - egykét kiemelkedő személyiségtől eltekintve - már sokkal kisebb tekintély övezte, mint az egyetemi oktatókat vagy akár a múzeumi szakembereket. Ettől a műemlékeseknek gyakorta támadt teljességgel alaptalan kisebbrendűségi komplexusuk. A gondozandó műemlékek számának gyarapodásával fellépő, de az igazgatási feladatok ellátásból is fakadó túlterheltség további elidegenedéshez vezetett, mivel a gyakorlati szakemberek úgy látták, hogy a felsőoktatásban dolgozó tanárok ügyet sem vetnek a valóságra. A változások még mindig gyorsuló üteme, a városok és a közlekedési hálózat átalakulása és terjeszkedése, a kőanyagok eróziója olyan emlékeket pusztított el, amelyek korábban, mikor még egyszerűen tudomást sem vettek róluk, egész évszázadokat átvészeltek. Ez szülte az erőfeszítéseket, hogy egyes válogatott emlékek