F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

Michael Kühlenthal: A REGENSBURGI DÓM RESTAURÁLÁSA: RÉGÉSZET, ÉPÜLETKUTATÁS, A FESTÉSMARADVÁNYOK VIZSGÁLATA

házhoz csatlakozó első két hosszházszakasz gádorfalát, és beboltozták a két szakaszt. E munkálatok befejezése után a már elkészült keleti részt, hogy annak használatát immár semmi ne zavarja, feltehetően a főhajó teljes magasságában leválasztották (16. kép; 20. kép, II. építési periódus). Ekkor az 1. boltszakasz utáni válaszfalat elbontották, de annak kibontott szárköveit és küszöbkövét — miként ez az ásatásból kiderült — a második zárófalban újra felhasználták. E válaszfalat alul masszív falazat, felül pedig — a pillérekben megmaradt erős vascsapok és a hevederívekben lévő vaskampók tanúbizonysága szerint — egy faszerkezetű Fachwerk-konstrukció alkotta. A dómnak ez az állapota, amely a zárókövek és a mellékhajókban lévő üvegablakok adományozási évszámai alapján 1340 körűire tehető, az elkövetkezendő több mint 150 évben meghatározta a templomtér használatát. E jelentős köztes periódus után az építőtevékenység súlypontja a nyugati részre tevődött át. A déli torony alapozása 1342 után készülhetett, s a torony 1370 körül már két emelet magasan állt. Ekkor kelet felé haladva fokozatosan felhúzták a gádorfalat, úgy, hogy a dóm város felőli, déli oldala már teljes hosszában és magasságában késznek látszott (17. kép; 20. kép, III. építési periódus). A nyugati homlokzat északi részén egészen 1380-ig nem építkezhettek, mivel hosszas egyezkedések után csak akkor sikerült megállapodni az ott álló keresztelőtemplom lebontásáról. A főhajó déli falának mintegy száz évig tartó átmeneti állapotáról a déli torony és a Fachwerk-zárófal. közötti két szabadon álló boltszakasz trifórium-mellvédlapjainak vízlevezető vájatai tanúskodnak, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a csapóesőt a — mostani főhajóban lévő — felvonulási területre vezessék. A mai nyugati homlokzaton, közvetlenül a déli torony északi végénél egy függőleges falvarrat húzódik, amelyet az egészen 1380-ig közvetlenül mellette álló keresztelőtemplom magyaráz. 1380 után kezdték el az északi torony alapozását, majd 1460 körül Konrád Roritzer vezetésével befejezték a főhajó még hiányzó északi és nyugati falait, továbbá nyugatról kelet felé haladva egy egységes tetőszerkezetet készítettek. 1464-ben fogtak hozzá a pazar nyugati oromzat építéséhez, ami egy évvel később az oromcsúcson magasodó tornyocskával (ívelt kapukra emlékeztető lezárása nyomán neve: Eichelturm - „makk tornyocska") fejeződött be. Utoljára, az 1490-es években az északi torony 3. emeleti szintjén végeztek munkálatokat. Ezzel lezárult a dóm építésének gótikus korszaka. A festészeti maradványok vizsgálata A templomtér helyreállítását négy részletben végeztük: először — egyfajta kísérletképp, hogy az itt szerzett tapasztalatok alapján a többi szakaszban még korrigálhassuk, ami korrigálandó — a déli mellékhajó került sorra, majd a szentély és kereszthajó, azután a főhajó és az északi mellékhajó, végül pedig a két mellékszentély. A helyreállítás mind a négy fázisát a felületek és a festékrétegek vizsgálata előzte meg és kísérte. Meglepő módon a templom valamennyi kifestésének, összesen négy teljes festészeti dekorációjának maradtak nyomai: egy gótikusnak, két barokknak, valamint az 191 l-es restauráláskor készültnek (43. kép). Csak a legrégebbi boltozott térszakaszban., a déli mellékszentélyben volt kimutatható egy további, az első teljes gótikus kifestés alatt húzódó, egészen más jellé-