F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

Michael Kühlenthal: A REGENSBURGI DÓM RESTAURÁLÁSA: RÉGÉSZET, ÉPÜLETKUTATÁS, A FESTÉSMARADVÁNYOK VIZSGÁLATA

vakolatra festettek. A színskála vörös és sárga okkerből, növényi feketéből valamint ólompigmentekből, míniumból, cinóberből, ólomfehérből és zöld rézpigmentekből áll. A dicsfényeken lapfémet lehetett kimutatni. A gótikus dóm építését körülbelül fél évszázaddal az átrium befejezése után kezdték meg a szentélynél, s az építőműhelyt már röviddel az építkezés megkezdése után az átriumban rendezték be (19. kép). A déli árkádos folyosó; amelynek vakolatán számos, az egykori munkásoktól származó szénfirka található, részben nyilvánvalóan az időjárástól védett tárolóhelyiségként szolgált, mert benne mindenféle elfekvő gerenda és kváder maradt, amelyeket fokozatosan elfedett a kőfaragómunkák ide borított hulladéka. Ezért azután a déli árkádos folyosó lebontását, amíg csak lehetett, halogatták, jóllehet az lassanként építési törmelékrétegekkel telt meg. így az építőműhely tevékenységét régészeti módszerekkel lehet nyomon követni. Mivel az árkádos folyosó és az építőműhely eredeti bejáratait ekkor már nem használhatták, a folyosó 5. szakaszában a körítőfalba törtek ajtót (20. kép, I. és II. építési periódus). Ez kb. 2 m széles volt és aszimmetrikusan, a nyugati falpillér mellett helyezkedett el. Az ajtóhoz a folyosó belső oldalán fa tok tartozott, az eredeti küszöb mintegy 60 cm-rel a folyosó korabeli, feltöltődött szintje fölé emelkedett. Az ajtóhoz a lényegesen magasabban fekvő, külső talajszintről rámpa vezetett le. A folyosó belsejében törtkő-hulladékból raktak halmot, s ez szintén kisebbfajta rámpaként szolgált. Ennek felületén a gyakori taposás, valamint a mész- és habarcsszállítás következtében terrazzo-padlószerű réteg alakult ki. A folyosónak az 5.-hez keletről csatlakozó 4. szakaszában meszesgödröt ástak. A híg, pépes mész ebből a keleti falpillér lábazatáig ömlött, és ott vékony, habarcsszerű bevonatként rakódott le az egyenetlen, keményre taposott földön. Ezután kezdték az udvarban a gótikus dóm 1. északi főhajópillérének az alapozását. A pilléralapozás számára — már a megnövekedett padlószinttől — aknát mélyítettek, s az ebből kitermelt föld idővel hatalmas földhányássá növekedett, amely lejtősen a folyosóig omlott. Hogy eközben római rétegeket vágtak át, arra egyértelműen utalnak a földhányás felső részében előkerült római leletek. A gótikus építőműhely működéséről épp e rétegek gondos dokumentációja révén nyerhettünk értékes információkat (11. kép). A folyosó egy részének lebontása a déli 1. főhajópillér alapozásakor már elkerülhetetlenné vált. A bontás a legszükségesebbekre korlátozódott, így a folyosó 5. és 6. szakaszát egyelőre még meghagyták. A használható kőanyagot elszállították, a sitt ott maradt. Azt, hogy a korábbi épületből mely részletek maradtak fenn, e törmelékréteg vastagsága határozta meg: a fölfelé kiálló szakaszokat elbontották. A törmelékre azután a déli pillér alapozási árkából kitermelt termőföldet terítettek, amit a munkások lába keményre taposott. Ezzel a dóm lábazata alatti 3 m magas feltöltődésnek a fele már adva volt. A feltöltésre később irdatlan mennyiségű kőfaragási törmeléket talicskáztak, ami a székesegyház építéséhez felhasznált számtalan mészkő- és zöldhomokkő tömb megmunkálása során keletkezett. Ebben az átlagosan 1 m vastag rétegben sokszor még az egyes talicskák kibontása után maradó, lencseformájú kupacok is felismerhetők. A területet később ismét az építőmunkások vették birtokukba, akik azt huzamosabb ideig használták, s ennek során a törmelékréteg teljesen egyenetlen, nvu-