F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

SZEMLE - Százegy katedrális (Bozóki Lajos)

get az, hogy a fordító összekeverte a kereszthajót a kerengővel: „A Saint-Trophime székesegyház kereszthajójáról gyakran mondják, hogy az egyik legszebb a világon. Más keresztházakhoz képest viszonylag kicsi, mégis szokatlan varázsa van... Az 1170 körül faragott fejezetek és oszlopok díszítése már olyan plaszticitást tükröz, amire tulajdonképpen csak a gótika volt képes." (26. oldal) Másrészt viszont az, hogy a timpanon „A középkori portálok felett elhelyezkedő háromszögletű (!) díszítéssel ellátott orommező" (192. oldal) már a lexikon névtelen szerzőjének ismerethiányát tükrözi, mint ahogy az is érthetetlen, hogyan feledkezhet meg a szentély poligonális és egyéb formájú lezárásának lehetőségéről: „Apszis — a szentély félköríves lezárása" (191. oldal). Máshol a meghatározások tartalmilag oly mértékben korlátozottak, hogy a szó jelentése kerül veszélybe: „Rotunda — kerek épület" (192. oldal); „Gótika — annak a művészeti és kulturális korszaknak a stílusmegjelölése, amely a 12. század közepétől a 16. századig tartott. Jellemző ismérvei a csúcs- és a támív" (191. oldal). Nem tudunk mindenütt felhőtlenül örülni a templomokat ismertető rövid összefoglalóknak sem. Itt az építés történeti áttekintést helyenként anekdoták tarkítják. Néha az idegenforgalmi füzetekben megszokott stílus, állandó jelzők, mint: lenyűgöző, varázslatos, legnagyszerűbb, minden képzeletet fellölmúló, hihetetlen virtuozitású stb. sem feledtethetik a szövegben megbúvó hiányosságokat, tévedéseket. Az arles-i timpanon nem az Utolsó ítéletet, az Utolsó vacsorát és a 12 apostolt ábrázolja (26. oldal). Lehet, hogy a szerző timpanon alatt az egész oromzatos kapuzatot érti? A szentélykorlátnak fordított szentélyrekesztő a hildesheimi Szent Mihály-templomban, és nem a dómban áll (108. oldal). A bevezető tanulmány olvasásakor, ha túl is tesszük magunkat a szerző közhelyekben gazdag stílusán: „... a reneszánsz művészei és filozófusai számára kizárólag a klasszikus antikvitás példája lebegett", „... a Mediciek Firenzéjében a «rinasaménto»-val kezdődik az itáliai művészet nagy évszázada...", „... a reneszánsz klasszikus szigort a barokk lebegő, festői formái váltják fel..." (14. oldal) stb., sajnos még mindig maradnak komoly kifogásaink. Igen sajátos például a szerző hipotézise a gótikus oszlopfejezet stílustörténetét illetően: „Miközben a többnyire csupán egyszerű levélzettel díszített fejezetek mind egyszerűbbé válnak, az épületplasztika egyre inkább önálló életre kel." (12. oldal). Több szempontból problematikus az illusztrációs anyag is. A közölt színes felvételek sokszor minden aláírás nélkül szerepelnek, s az olvasót a legteljesebb tájékozatlanságban hagyják az ábrák tárgya felől. A 28. oldalon látható „Angyali üdvözletéről például nem lehet tudni, hogy melyik illuminait kézirat ábrázolásáról van szó, s az már csak a tájékozatlanabb olvasó összezavarására szolgálhat, hogy a képen nem Mária Angyali üdvözletét láthatjuk. Ezzel szemben a 134. oldalon lévő Madonna szoborról még ennyit sem lehet megtudni. Ugyanez a helyzet a közölt építészeti részletekkel, melyek alig vagy csak ritkán (Galileai kápolna, 70. oldal) vannak nevesítve. (Ez utóbbi a durhami székesegyház előcsarnokára vonatkozik.) Végül hadd illusztráljam egy hosszabb idézettel a kötet szerkesztőinek a „romantikus" elbeszélések iránti fokozottabb igényét. Az autuni Saint-Lazar templom