F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

HÍREK - Műemlékvédelem Alsó-Szászországban — Egy tanulmányút tapasztalatai (Tamási Judit)

Az építtető gondos helykiválasztás révén egy természetes forrás fölé emeltette a működése során roppant vízigényes manufaktúrát. Az épület pincéjében, ahol a fazekasagyagot tárolták, kis csatornácskákban még ma is csordogál a forrássá gyűlő talajvíz. A 19. század eleji inventáriumok alapján a földszint és az emelet helyiségei pontosan azonosíthatók voltak: korongozóműhely, festőműhely, a félkész és készáru tárolására szolgáló kamrák, az „igazgató" és a fajanszfestő-mázazó mester lakóhelyiségei, valamint az udvarban egy mázőrlő szárazmalom. Csak az égetőkemence nem volt sehol a helyreállítás megkezdése idején, de egy 1805-ös felmérés segítségével ezt is lokalizálták, majd régészhallgatók bevonásával fel is tárták a földszint legnagyobb helyiségében. Az ásatás során megállapítást nyert, hogy a kemencét 99 éven át folyamatosan használták — valószínűleg ezzel magyarázható, hogy felrobbant vagy összedőlt. Pusztulása véget vetett a műhely működésének is, romjait elplanírozták, és egy új padlószinttel lefedték. Benne s körülötte félig vagy egészen elkészült termékei mellett az égetőkapszulák és háromlábak töredékeit is megtalálták. A műhely legkifinomultabb termékei azonban azok a fehér alapon kék festésű fajanszcsempék, amelyek több más környékbeli kastély mellett a wrisbergholzeni ebédlőjének falát is borítják. A „delftizáló", helyenként „sinoáz" motívumokkal kevert csempék érdekessége különlegesen nagy méretük. Az egy középtengelyre szimmetrikusan komponált épület lényegében megőrizte eredeti formáját. A 19. században, amikor (1835 után) uradalmi lakóépületként szolgált, kisebb átalakításokat ugyan végeztek rajta, ám ezeket a helyreállítók nem minden esetben ítélték érdemesnek megtartani: inkább az 1736-os állapot visszaállítására törekedtek. Végezetül külön kiemelendő az a public relation tevékenység (előadások, kirándulás szervezése, folyamatos szereplés a helyi sajtóban), amellyel az egyesület tevékenységének a nyilvánossággal történő megismertetésére törekedett. Útvonalunk következő állomása egy magántulajdonban lévő ipari műemlék volt: a Fagus Művek Alfeldben. A kezdetben csak kaptafákat, ma már azonban fafeldolgozó gépeket és elektronikai cikkeket is gyártó üzemet Walter Gropius tervei szerint építették, illetve bővítették (1911, 1914, 1924). Helyreállítását úgy végzik, hogy közben a nagy üzemcsarnokban egy pillanatra sem áll le a munka. Minthogy nemzeti jelentőségű műemlékről van szó, a finaszírozásból az államszövetség (Bund) is részt vállal. Azt, hogy a műemlékvédelem finanszírozásába hogyan kapcsolódhat be a gazdasági szféra, az alsó-szászországi Takarékpénztárak Alapítványának (Nieder-sächsische Sparkassenstiftung) példáján tanulmányozhattuk. Schirnig úr, az alapítvány ügyvezető igazgatója — foglalkozását tekintve egyébiránt régész, korábban múzeumigazgató — a kultúra támogatásának két alapelveként szögezte le, hogy a támogató egyrészt ne próbáljon tartalmi kérdéseket befolyásolni, másrészt mindig a minőséget részesítse előnyben a tömegkultúrával szemben. Az alapítvány idén 5 millió DMet fordít a képzőművészetek, a zenei élet, az irodalmi és színházi élet, a múzeumok és a honismeretei tevékenység (Heimatpflege), valamint a műemlékvédelem támogatására.