F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

KIÁLLÍTÁS - Vadas Ferenc: A soproni színház. Kiállítás a rekonstrukcióról

állításon is bemutatott színes székterve és a kárpitozás anyagmintája lehetővé tette teljesen elpusztult részletek precíz rekonstrukcióját. A másik kérdés, hogy megengedhető-e egy olyan metódus, ami mégiscsak másolás. Dávid Ferenc, a rekonstrukcióhoz alapul szolgáló tudományos dokumentáció szerzője a katalógus-tanulmányban kitér erre a dilemmára. A másolást tiltó elvi álláspontot a 20. századra nem tekinti érvényesnek; a csekély eltelt időre tekintettel nem tartja folytathatatlannak a tradíciót. Ugyanez a szemlélet nyilvánult meg a Parisiana homlokzatának visszaépítésében is, és az eredmény igazolja az eretneknek tűnő nézetet. A sikeres megoldáshoz a forrásadottságok mellett a funkció lényegi változatlansága is szükséges, és az is, hogy ahol kell, merjenek eltérni az eredetitől. (A világítás megnőtt fényerőszükséglete a legvilágosabb példa erre.) Az eredeti, hűen helyreállított régi és a szellemében hozzá illeszkedő új harmonikus egységet alkot, hiányosságai az anyagi lehetőségek korlátaiból eredeztethetők. Stílustörés talán csak egy helyen konstatálható: a hátsó homlokzat helyreállított klasszicista ablakaitól elüt a kék, szecessziós bejárati- és erkélyajtó. A Medgyaszay átalakította részekhez illenek, ide nem. Medgyaszay annak idején gátlás nélkül építette át Lössl színházát, annak tudatában, hogy amit ő csinál, az a jobb építészet. Kotsis Iván átalakítása már nélkülözte ezt a magabiztosságot. Ő tisztelte elődje művét, s bár osztotta a szecessziót fölöslegesen díszesnek, ezért leegyszerúsítendőnek tartó korabeli álláspontot, szinte érezhető, hogy nem teljes meggyőződéssel tette, amit tett. A mai építész pedig már egyértelműen alárendelte magát Medgyaszay architektúrájának, műemléki feladatot látván a rekonstrukcióban. A soproni színház építéstörténete így egyszerre tükre a hazai színházépítészet fejlődésének és a tervezői attitűd változásának. És most a kiállításról. Jellegéből és installációjának kényszerű szerénységéből adódik, hogy aligha értékelhető másképp, mint tartalmi szempontból. Tehát aszerint, hogy mennyiben dokumentálta a bonyolult építéstörténetet, hogyan mutatta be a friss felújítást, és hogy ez mennyire volt emészthető a (nem feltétlenül szakmabéli) látogató számára. A bemutatott anyag vázát a tervek alkották.Többnyire eredetiek, esetenként másolatok (Lössl tervéről például), valamint archív fényképek, melyek önmagukban is illusztrálták az épület változásait. Ha nem is hézagmentesen, a tervek és a fotók az összes fontos épületrészt bemutatták, valamennyi építési korszakban. Az építéstörténet — nagy vonalakban — már a képanyagból összeállt. Részlettervek, tárgyak (kerámiadísz, régi és mai textilminta, folyóiratpéldányok) egészítették ki az anyagot. Külön említendő, mert nemcsak változatosságot jelentett, hanem a színház koronként változó közönségét, azaz a használó társadalmat is remekül bemutatta egy fényképsorozat: a századelő, majd a harmincas évek páholyközönségét, továbbá a mait, a közbülső periódusból pedig a nézőtérre bevonuló úttörőket. A jelenlegi állapotot Wagner Péter professzionális színvonalú színes felvételei illusztrálták. Sopronban csak egy részét mutatták be az OMvH-ban kiállított anyagnak, a színház II. emeleti előcsarnokában. A válogatás, mely Pesten (pontosabban Budán)