F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

KIÁLLÍTÁS - Vadas Ferenc: A soproni színház. Kiállítás a rekonstrukcióról

kiegyensúlyozott volt, itt kissé aránytalanra sikeredett. A tett színhelyén kevesebb mostani helyszíni felvétel is elégséges lett volna bemutatni a rekonstrukciót, hiszen a néző körül ott volt maga az épület. A kiállítás maradandó emléke a katalógus. Formátuma, előállítási módja eltér a megszokottól. Rendkívül keskeny (30 x 16 cm a mérete), lapjait nem kötés tartja össze, hanem spirálozás. Ez meglepő megoldás; így legalább nem esik szét, mint a ragasztott kötések általában. A matt papíron fent a cím és a Medgyaszay-féle főhomlokzat rajza, alul a körbefutó kerámiadísz vázlata alkot sormintát. A tördelés kéthasábos: az egyikben a főszöveget, a másikban a képek egy részét és a képfeliratokat helyezték el. A választott betűtípus szép, az összhatás kellemes, csak néhol kissé zsúfolt. Olyan bosszantó hiba, mint a Medg-yaszay elválasztás a 31. oldalon, szerencsére nincs több. Ami leginkább szokatlan, az az, hogy az egész katalógust számítógépes eljárással állították elő, tehát nemcsak a szöveget, hanem a képeket is így „vitték át". Az utóbbiakon ez sajnos meg is látszik, nem érik el a nyomdai minőséget. Nemcsak az éjszakai képekkel van baj (mint a 22. lapon látható fekete alapon fehér pacákkal), hanem a többivel is. Azt várnánk, hogy inkább a fényképek sínylik meg a skannerezést, a rajzok kevésbé. Pont fordítva. A fotókat helyenként egészen jól adja vissza a katalógus, a vonalas ábrák részletei viszont eltűntek, elvesztek valahol útközben. A színes fotók csak fekete-fehérben kerülhettek be. A kötet két részből áll: Dávid Ferenc tanulmányából és a kiállított tárgyak jegyzékéből. A tanulmány nyilvánvalóan a tudományos dokumentáció erősen lerövidített változata. Az eredeti szöveg ismerete nélkül is megállapítható, hogy a tömörítés jól sikerült, világos, lényegretörő, az építéstörténet kulcsproblémáit ragadja meg, és laikusok számára is érhetővé teszi a tervezők szándékát. Bár kétségtelen, hogy kiállítási katalógusba ilyen jellegű és terjedelmű áttekintés való, a lerövidítés mégis sajnálható, mert az épületről eddig még nem jelent meg monografikus részletességű feldolgozás. A jegyzetek, vagy a forrás- és irodalomjegyzék nyilván terjedelmi okokból maradt el, így csak a kiállított tárgyak lelőhelyéből sejthető, hogy a szerző hol kutatott. A katalógus-tanulmány még így is teljesebb annál, mint amit a színház épületéről eddig publikáltak. Pedig a soproni teátrumnak jelentős irodalma keletkezett az elmúlt száz évben, de levéltári anyagot bőségesen használó monográfusai (Kugler Alajos, Vatter Ilona, Csatkai Endre) alig foglalkoztak magával az épülettel. Kugler például részletesen ismerteti a Lössl-féle színház építésének előkészítését, az elhelyezési variációkat, a költségeket stb., a kész épületről viszont csak annyit ír, hogy megfelelt a hozzá fűzött reményeknek. Az 1909-es átalakítás alkalmából kibővítette művét, közölte benne Medgyaszay életrajzát, és hosszú idézetekkel mutatta be a magyar stílusról vallott nézeteit, de a soproni színházat elfelejtette ismertetni. Csatkait pedig — akire igazán nem lehet azt mondani, hogy nem értett az építészethez — ellenérzései gátolhatták meg Medgyaszay művének érdemi tárgyalásában: az átalakítás mértékét helytelenítette és az akkori magyarkodó (sic) hangulatnak tudta be, az új épületet ridegnek ítélte, és éppen a hagyományostól elütő színvilágát kifogásolta. így csak néhány rövid cikk foglalkozott eddig behatóbban az