F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS MŰEMLÉKVÉDELEM - Horler Miklós: A Bakócz-kápolna megmentése — egyház és műemlékvédelem a 18-19. század fordulóján

léktere közül az egyik lehetett volna a Bakócz-kápolna, míg a többi három ennek mintájára készült volna. Ez a terv voltaképpen a Bakócz-kápolna alapgondolatának monumentálisra felnagyított koncepciója, de nem tűnik ki belőle, hogy mennyire lehetett volna abba a kápolnát változatlan állapotban beilleszteni. A terv szerzőjeként Balogh Jolán Canevalet, a váci székesegyház mesterét tételezi fel. Amíg a tervezgetések folytak, 1763-ban megkezdték a régi székesegyház maradványainak lebontását és a terület planírozását. A székesegyház északi oldalát teljes hosszában lebontották, és a vár középkori szintjét mintegy 6—7 méterrel lehordatták. A régi szinten megmaradt Bakócz-kápolna a hozzá csatlakozó, a Porta Speciosát magába foglaló kis védőépülettel így magasan kiemelkedett az új környezetből. Külön említést érdemel, hogy a középkori székesegyház lebontásakor mennyire nagyra értékelték annak történelmi jelentőségét (46. kép). A Bakócz-kápolna akkori javadalmas lelkésze, az 1750 óta itt szolgálatot teljesítő Széless György káplán már jóval a bontások megkezdése előtt, 1759-ben készített egy részletes leírást a Szent Adalbert-székesegyház akkori állapotáról, amelyet 1762—63-ban némileg kiegészítve Barkóczy prímásnak is átadott. A bontások alatt Barkóczy megbízásából naplószerű feljegyzéseket készített az előkerült részletekről, főleg a feliratos kőtöredékekről, aminek eredményét 1765-ben egy másik kéziratban foglalta össze. Ugyancsak jelentéseket küldött a prímásnak 1763—64-ben a bontások és földmunkák során előkerült leletekről Ferdinand Rössel, a munkákat vezető építész. Mindennek a gondoskodásnak köszönhetjük, hogy Vitéz János, Széchy Dénes és mások értékes síremlékei megmenekültek a pusztulástól, és azokat utóbb az új székesegyház altemplomában helyezték el. A székesegyház alapfalairól Barkóczy rendeletére Anton Hartmann építőmester készített felmérést, így elpusztult középkori székesegyházaink közül ez az egyetlen, amelynek lebontásáról szinte mai értelemben vett régészeti megfigyelés és dokumentáció készült (50., 55, kép). Barkóczy prímás halálával 1765-ben a munkálatok közel fél évszázadra abbamaradtak, mígnem 1819-ben Rudnay Sándor lett az esztergomi érsek, aki újból felkarolta Barkóczy régi tervét a székesegyház felépítésére. Az ő nevéhez fűződik a Bakócz-kápolna megmentésére és továbbörökítésére irányuló, korábbi erőfeszítések folytatása és megvalósítása. Rudnay beiktatását követően megszemlélte a helyszínt és megtekintette a Barkóczy-féle terveket, majd kijelentette: „debere illud planum ire in effectum". A régi tervek azonban átdolgozásra szorultak, amivel az érsek először Ludwig van Rémy bécsi építészeti főfelügyelőt bízta meg. Röviddel ezután a kismartoni születésű Kühnel Pált is bevonták a tervezésbe, így ma már nehéz eldönteni, hogy a hol Rémy, hol Kühnel nevét viselő tervekben melyiküknek milyen szerepe volt. A hiányosan megmaradt tervsorozatból mégis követhető az elképzelés alakulása. A feladatnak most is, mint Barkóczy idejében, lényeges része volt a Bakóczkápolna beillesztése az új épületbe. Ezt a feladatot hol különállóan, hol az új székesegyházzal egyesítve próbálták megoldani. Kühnel első terve lényegében a Barkóczy korabeli Hillebrandttól származó elgondoláson alapult, amely egy folyó-