F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1992/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1992)

SZEMLE - Akk – Architektur-, Kunst- und Kulturgeschichte in Nord- und Westdeutschland (Lővei Pál)

módbeli szokásai állnak bemutatóik középpontjában. A szabadtéri múzeumokat általában kritika éri a műemlékvédelem oldaláról, mivel az utóbbi az épület eredeti helyén és eredeti anyagi mivoltában való megőrzése mellett foglal állást. 1979 óta azonban egyre nő a teljes szétbontás nélkül, nagy darabokban történő szállítással áthelyezett németországi épületek száma. Az egyre rutinszerűbbé váló technikai megoldások például a favázas épületek (Fachwerk) esetében a teljes eredeti kitöltő anyag és a vakolat megmaradását is lehetővé teszik; egyes esetekben az eredeti történeti épületanyagnak több, mint 90%-a is megmaradhat (ennyi az „eredetiség foka"), ami jóval több, mint amit a műemlékvédelem az eredeti helyszínen elérni képes, hiszen a múzeumokban nem kötik meg a kezet a felhasználás igényei, az építészeti károk, hiányok minden áron való pótlására se kell teljes mértékben törekedni. A szabadtéri múzeumok tudományos műhelyek is. Az áthelyezésre kiválasztott épületek esetében egyre kiterjedtebb épületkutatást végeznek, hogy minél pontosabban tárják fel az építéstörténet részleteit. Ennek közvetlen következménye, hogy már nem az eredeti, a legkorábbi állapot részben legalább mindig rekonstruktiv visszaállítása a cél, hanem a későbbi átépítések, toldások is „múzeumképesek" lettek, az ezek mögött az építészeti jelenségek, objektumok mögött megjelenő gazdasági, társadalmi, életmódbeli változások tudományos feltárásával párhuzamosan. A házak gyűjtése, kutatása, megőrzése és bemutatása tehát egyenértékű, összefonódó feladatok. Egy másik változás, hogy a szabadtéri múzeumok hagyományos falusi-paraszti gyűjtőköre is kitágul, nyitás tapasztalható az ipar bizonyos területei — dohányipar, téglagyártás, palakő-gyártás — felé, és első jelei tapasztalhatók Közép-Európában a városi építészet bevonásának is. Az előbbi tanulmányt nem véletlenül követi egy, a „Hessenpark" tevékenységét erősen kritizáló beszámoló (3/91. szám, G. Ulrich Grossman). A Hessenparkot eredetileg Hessen tartomány szabadtéri néprajzi múzeumának szánták, de alapításától kezdve egyezik az európai szabadtéri múzeumok szakértőinek, a néprajzosoknak, az épület-kutatóknak a véleménye, hogy a kommercializálódásnak tett engedmények miatt nem tekinthető múzeumnak. Ez a tendencia csak erősödött 1990 óta, amikor az intézmény átalakult, és „GmbH" — vagyis Kft (!) — lett. A felállított épületek legfeljebb l:l-es modelleknek tekinthetők. Eredetileg a kerítésen kívül szándékoztak egy üzleti alapokon álló „főteret" építeni, most ez része lett a „múzeum"-együttesnek. A részletes elemzés során a szerző erős kifejezésekkel — giccs, Disneyland — illeti a produkciót. Kritikusan szemléli a múzeumi részleget is, ahol komoly szakmai hibák sora figyelhető meg, gazdag- és szegényparaszti épületek keverednek egymással, vagy egy eredetileg a településbe templomkert nélkül betagolódó falusi templom mesterséges platón nyert elhelyezést, mert „erődtemplomra" volt a Hessenparknak szüksége. Mindezek a hibák ráadásul még gazdaságilag sem látszanak indokoltnak: a Frankfurt melletti, igen kedvező helyzetű Hessenpark éppúgy csak évi 300 000 látogatóval dicsekedhet, mint az ötöd annyi lakosú Bielefeld közelében teljesen tudományos alapokon álló westfáliai szabadtéri múzeum; ez a nagyközönség értékítéletét is jelzi. A Hessenparkról szóló cikk élénk visszhangot váltott ki, a reagálások alapján a kérdésre a szerző a 3/92. számban tért vissza. Az előző cikk kapcsán ugyan magában