F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1992/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1992)
KIÁLLÍTÁS - Buocz Terézia: Járdányi Paulovics István 1892-1952
1914-től a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának őre volt. A régiségtár különböző emlékei mellett a szakkönyvtárat is kezelte. Majd az újonnan szervezett Bibliográfiai Központ előadója és főigazgatói titkára lett. 1926-ban a könyvtártól különvált régészeti osztály igazgató őrévé nevezték ki. A Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Magyar Történeti Múzeum régészeti gyűjteményének új állandó kiállítását Tompa Ferenccel (őskor) és Fettich Nándorral (népvándorláskor) együtt rendezte. Az 1938-ban megnyílt kiállítás vezetőjének római kori részét ő írta. A kiállítás római kori gyűjteménye magába foglalta a feliratos kőemlékeket is. A kiállítás az I. századtól a IV. századig terjedő időszakot ölelte fel, térben az egész Dunántúl, Pannónia területét. Régészeti kutatásai elsősorban a pannóniai limes kérdéseivel foglalkoztak. Fellépett a veszélyeztetett lelőhelyek védelmében. Levélben fordult a vallás- és közoktatásügy miniszteréhez Brigetio (ószőny) és Intercisa (Dunaújváros) emlékeinek az érdekében, hogy ne kőbányának használják az értékes területeket, hanem régészeti feltárásokat folytassanak rajta. A húszas évek második felében számtalan külföldi ösztöndíjat nyert el. Itáliában és Görögországban nemcsaka múzeumokat látogatta meg, hanem neves régészekásatásain is részt vehetett. Németországban, Ausztriában és a Balkánon is tett tanulmányutat. Az illető országokban mindig jelent meg régészeti cikk a tollából. 1935-ben magántanári képesítésért folyamodott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karához. 1936-ban elfogadták habilitációját dr. Alföldi András ajánlására. Egy Hóman Bálint, Vallás- és Közoktatásügyi miniszter által adott vacsorán Alföldi András, Tompa Ferenc, Tóth László és Tóth Zoltán társaságában látjuk az egyik kiállított fotón. 1938-ban a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem nyilvános, rendkívüli tanára lett. Ókortörténetetés klassszika archeológiát tanított. Hamarosan szüneteltették Pécsett a bölcsészeti fakultást. Kolozsvárra készülődött. Benyújtotta pályázatát, megírta Dacia keleti határvonala és az úgynevezett „dák" ezüstkincsek kérdése című dolgozatát. A pályázatot nem nyerte el, Debrecenbe helyezték át a Tisza István Tudományegyetem ókortörténet és archaeológiai tanszékére. Haláláig itt tevékenykedett. Mint a kar dékánja vezette a bombasérült internátusok helyreállítási munkálatait és a diákok kívánsága szerint az egyetem épületében alakította ki a menzát. Több hazai és külföldi tudományos társaságnak volt a tagja. Az Országos Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat választmányi tagja és fótitkára; a Magyar Tudományos Akadémia archaeológiai bizottságának meghívott, az Archaeologisches Institut des Deutschen Reiches, valamint a Societate Archaeologique de Belgrade levelező tagja volt. Meghívók és programok sokasága tanúsítja, hogy mint a magyar föld klasszikus emlékeinek egyik legkiválóbb ismerője, számtalan előadást tartott hazai és külhoni kongresszusokon. Sok új adattal gazdagította a régészet tudományát irodalmi munkássága. A leletek és a tárgyak egységes szempontok szerint történő feldolgozásának a szemléletét honosította meg. Bibliográfiája t Ravasz János gyűjtötte egybe „A Pécsi Tudományegyetem (1923-1950)" című, 1983-ban lezárt dolgozatában.
