Bardoly István szerk.: Etűdök Tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére (Budapest, 2004)

Csejdy Júlia: Eleve kudarcra ítélve? Emlékmű és műemlék – modern plasztika történeti városrészben

mutatkozó újabb emlékmű-és díszítőszobor állítási lázra, hogy történeti belvárosaink ne váljanak oly telítetté, mint pl. Székesfehérvárott. Ilyen helyszíneken a már korábban meglévő gazdag szobor-együttest csak kimagasló színvonalú, átgondoltan elhelyezett alkotásokkal lenne szabad bővíteni. Természetesen nehéz egy szoborállítás kapcsán ellenvéleményt megfogalmazni, amikor a megrendelőt a nemzeti múlt dicső vagy tragikus pillanatai megörökítésének vágya hajtja, a közvélemény, illetve a közízlés kívánalmaira hivatkozik vagy az önkormányzatiság elvének csorbításával vádol. Mivel a köztéri műveket - és elsősorban az emlékműveket - nem annyira műtárgynak, mint továbbra is inkább a hatalmi, politikai reprezentáció fő eszközének tekintik, ezért előszeretettel választanak patinás, több évszázados történelmi aurával bíró helyszíneket, még ha annak áttételesen sincs köze a megörökítésre szánt eseményhez, személyhez. Erre történt kísérlet, amikor 1989-ben egy kiemelkedő jelentőségű, világörökségi helyszínre, a budai vár területére szándékoztak emlékművet felállítani. A Magyar Demokrata Fórumhoz közelálló reformcsoport egy 1848-1849-es emlékmű felállítását tervezte a budai Szent György téren. Az önmagát az „össznemzeti érdekek letéteményeseként" meghatározó védnökség (amelynek egyetlen művészettörténész tagja sem volt) mindenfajta társadalmi vagy szakmai kontroll nélkül választotta ki Szervátiusz Tibor szobrászművésznek a tragikus nemzettudat közhelyes szimbólumaként értékelhető kompozícióját. A terv szerint az 5 m magas bronz figura egy kb. 700 m

2-es sziklatemplomon térdel, amely zavaros konnotációjú kőhalomként jelent volna meg a Vár tisztásán. Az elképzelést a megkérdezett szakemberek esztétikai ellenérveket felsorakoztatva és a műemléki, régészeti érdekek sérelmére hivatkozva egyértelműen elutasították.

8 Véleményük szerint a térdelő főfigura a partizánemlékmüvek külsődleges pátoszát idézi, megformálásában is s korábbi emlékműszobrászat kliséit használja, melyek közül a naturalista és expresszív elemek dominálnak. A didaktikus és megalomán kompozíció már mérete miatt sem képzelhető el a Vár érzékeny egyensúlyú, kisléptékű építészeti környezetében. Mivel ez idáig csak a Szent György tér délnyugati sarkáig történt régészeti feltárás, a tér középső része régészeti szempontból ismeretlen, ezért annak ásatása mindenképpen meg kell, hogy előzze az esetleges emlékmű-állítást. A nagyon súlyos anyagi vonzatú, igazából egy formálódó ellenzéki mozgalom önreprezentációját szolgáló emlékmű központi akarat hiányában szerencsére nem valósult meg, de a millenniumi emlékmű-állítások tömege mutatja, hogy a hatalom továbbra sem tud lemondani a „monumentális érzület" emlékjelekben való megfogalmazásáról.