Bardoly István szerk.: Etűdök Tanulmányok Granasztóiné Györffy Katalin tiszteletére (Budapest, 2004)

Velladics Márta: A Templomi Felszerelések Letéti Hivatala (1782-1787 - 1802-1824)

nak ítélhették oda. Az értékes miseruhákat és díszítéseket a központi raktárban megőrizték.

42 A rendelet 1787. szeptember 21-ig volt érvényben,

43 ekkor megszűnt a csere és a szabad vásárlás lehetősége. A korlátozásra valószínűleg az igények mennyisége, ezzel összefüggésben a készletek gyors apadása miatt volt szükség. Az 1783 júniusában kiadott rendelet a kéz alatt kiosztható tárgyak (vertheilend) értékének felső határát 40 forintban határozta meg, az ennél drágábbakat csak eladni (verausserend) vagy árverésre (Licitation) bocsátani lehetett.

44 1785-ben az értékhatár 50 forintra emelkedett,

45 vagyis az ezt meg nem haladó becsértékű tárgyakat - kivételt jelentettek a nemesfémből készült darabok (Pretiosen) - a szegényebb vagy újonnan alapított plébániák között oszthatta szét a Helytartótanács. Az 50 forintnál többre tartottakat, valamint a miseruhákat az egyházon belül - csak templomi használatra - becsült áron kellett értékesíteni. A későbbi gyakorlat ismeretében nem egyértelmű számomra, hogy az 50 forint alatti tárgyak szétosztása valóban minden ellenszolgáltatás nélkül történt-e, vagy csak a Vallásalap által újonnan létrehozott egyházak válogathattak ingyenesen belőlük. A többi szegény eklézsia pedig a szétosztandó csoportba tartozókhoz becsült áron, az eladandókhoz 10% felárral - ez volt a mindenkori eljárási díj - juthatott hozzá. Végül, hogy a minőség, vagyis az értékhatár mellett az egy templom számára átadható tárgyak mennyiségével se legyen probléma, 1787-ben a besztercebányai Püspöki Tanács (Consistorium Episcopale) összeállította egy átlagos plébániatemplom alapfelszerelésének listáját.

46 Itt szeretném megjegyezni, hogy a tranzakciók többségét - ami a szétosztandó tárgyakat illeti - mindig a megyéspüspökök tudtával, beleegyezésével, sőt közvetítésével, közreműködésével hajtották végre. Nagyobb, több eklézsia igényeit tartalmazó szállítmányok esetén, a postai költséget csökkentendő, a központi lerakat kurátorai az egyházi elöljáróknak címezték a küldeményt, akik aztán szétosztották a plébániák között. A helyi plébánosok, káplánok átvételi elismervénnyel igazolták a hatóság felé a kért felszerelés, berendezés megérkezését. A kisebb értékű, helyben tárolt darabok felhasználását az 1789. január 8án kiadott rendelet írta elő. Ezeket az illetékes püspökök oszthatták szét az egyházmegyéjükben azok között a plébániák között, melyeket a Vallásalap hozott létre a lelkészségrendezés során. Minden kerületi kamarai hivatal egy tisztviselőt jelölt ki, aki összegyűjtötte ezeket, illetve a plébániatemplommá alakult vagy ideiglenesen még működő rendi templomok felesleges tárgyait