Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)

Komárik Dénes: A 18. századi Pest szobrászairól, kőfaragóiról

AZ 1784-es adóösszeírás alapján ezúttal egyetlen dolgot vizsgálunk meg, annak az ifj. Hebenstreitnek jövedelmi helyzetét, akiről Eszláry Éva azt írja, hogy „1793ig él, a matrikula bejegyzése faszobrásznak jelöli. Valószínűleg egészen kisszerű megrendelésekből tengődik".

79 Hebenstreit a három szobrász közül a legmagasabb iparűzési adót, hét forintot fizeti, míg a másik két szobrász adója csak három-három forint. Vagyis adója gyakorlatilag azonos a jól menő vállalkozást fenntartó, az általában jól jövedelmező kőfaragó-mesterséget űző Hupf Józseffel/" és nincs túl messze a már húsz éve működő ifj. Mayerhoffer András kőművesmestertől! Az 1771-1781 közötti évek iparosösszeírásaira visszatérve, azokból megtudhatjuk, hogy egy-egy esztendőben eg)' mesterre átlagosan hány segéd jutott. lg)' a kőfaragók esetében az egy mesterre jutó legényszám hét évben három körül mozgott, három évben öt és hat, míg egyszer nyolc és kilenc között volt ez a szám. Ezekkel a számokkal azonban, lévén átlagok, az egyes mesterekre nézve nem sokra megyünk, hiszen a tényleges szóródást nem ismerjük. 1779-ben például tudjuk, hog)' Hupfnak négy segédje volt, név szerint is ismerjük őket.*

1 lg)' a másik három mesterre már csak nyolc legény jut, tehát kevesebb, mint az az évi átlag, de a további konkrét megoszlást változatlanul nem tudjuk. Bár a szobrászok kimutatására pontosan ugyanezek érvényesek, de annak következtében, hogy náluk a kb. egy mester - eg)' segéd átlagérték jön ki, talán nagyobb valószínűséggel tételezhető fel az egy mester - egy segéd általános viszonypár. Természetesen lehet spekulálni azon, hogy a fentiek ismeretében vajon hogyan kell értelmezni az olyan gyakran visszatérő megjelöléseket, mint például a ContiHebenstreit közös műhely, a Conti és köre koncepció (tudva a kőfaragómesterek és sok éven keresztül a szobrászok csekély számáról, amikor például van összesen két kőfaragómester és két-három szobrászmester!) vagy azt, hogy Conti nag)' kőfaragópraxisa mellett miként engedhette meg netán magának még egy vagy két szobrász-segéd alkalmazását a láthatóan szoros kontingensen belül. Jelen vállalkozás célja azonban, mint arról volt már szó, a minél nagyobb forrásanyagra támaszkodó problémamegoldás, és nem - az egyébként legitim és a maga helyén akár nélkülözhetetlen - spekulációk szaporítása, melyekből amúgy is van már éppen elég. Addig is legyen szabad azonban e szemelvényeket és következtetéseket az alábbi gondolatsorral lezárni. Ahogyan egykor évtizedekig el kellett hinnünk, hogy Pest legjelentősebb barokk templomát kivitelező építőmesterének pallérja tervezte, ugyanúgy el kell immár ugyancsak évtizedek óta fogadnunk, hogy Pestnek Ausztriából kitanultan érkező legkiválóbb barokk szobrásza egy sikeres pesti kőfaragómester műhelyében és vezetése mellett bontakoztatta ki művészi tehetségét, hog)

7 aztán a két mester alapjában véve faszobrász oeuvre-je mintegy egymás párdarabjaként és egymástól megkülönböztethetetlen ragyogással csillogjon negyedszázadon keresztül a honi barokk szobrászat egén. De ne tartsuk kizártnak, hogy idővel ugyanolyan lemondó gesztussal kell majd búcsút vennünk a Conti-apoteózistól is, mint korábban a pálos templom vélt tervezőjének hosszan tartó nimbuszától, melyről a végén mégiscsak be kellett látnunk, hogy a kutatás zsákutcája volt. JEGYZETEK 1 Kaposy János: Mégegyszer a budai királyi vár tervező mesteréről. = Művészettörténeti Értesítő, 2. 1953. 123-124. 2 [Révhelyi] Réh Elemér: A régi Buda és Pest építőmesterei Mária Terézia korában. Budapest, 1932. 3 Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. Budapest, 1959.