Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)

Szilágyi András: Hihetünk-e a forrásoknak

ria neve olvasható. (6. kép) Jegyezzük meg: az illusztráció mestere, egy ismeretlen bécsi rézmetsző a két sas-fejre egy-egy koronát helyezett; ez a megoldás azonban eltér a Széchy Mária pecsétjén látható címervariánstól. Ez utóbbit viszont pontosan követi az ötvösmű zománcozott díszítménye. További, ugyancsak figyelembe veendő körülmény, hogy a fraknói kincstár három évvel korábbi inventáriumának készítői magát Széchy Máriát és (harmadik) férjét, Wesselényi Ferencet tüntetik fel a díszkupa eredeti tulajdonosaiként: „Canna cum Adamantibus, Rubinis ac Unionibus circumdata in cujus Superficie unus Ethiop(u)s stat cum Insignibus Sechianis; fuit enim Francisci Vesseleny R(egni) H(ungariae) Palatini et Catharinae (!) Szechi conjugis suae A(nno) 1656."" Bármily meggyőzően hangzik is, ahhoz, hogy a megrendelő személyének kérdésében véleményt nyilvánítsunk, e közlés önmagában nem elegendő. Azt azonban mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a két, latin nyelvű műtárgyjegyzék összeállítói aligha voltak pontatlanok. Ellenkezőleg, valószínű, hogy a két ötvösmű az idő szerinti állapotát rögzítették. Ez azt jelenti, hogy a tárgyakat utóbb, bizonyára a 19. század második felében némiképp átalakították, s ennek során a két kupa fedelének díszít menyeit felcserélték. Ma már bizonyosan nem deríthető ki, hogy ez milyen okból történhetett. A címerazonosítás problémája, illetve az esetleges későbbi átalakítások bonyolult és „kényes" kérdésköre a kincstár néhány további darabjával kapcsolatban - s természetesen a különböző inventáriumok rájuk vonatkozó tételeivel összefüggésben - is felmerül. Jól példázza ezt az a díszserleg,'" amelyről, mint a fraknói kincstár egyik legkülönösebb ötvösművéről nem kevesebb, mint négy leírás ad hírt a 17. század végi leltárakban. (7. kép) Szempontunkból ezúttal e leírásoknak az az egybehangzó, rendre ismétlődő kitétele érdemel figyelmet, amely azt állítja, hogy az edénytestre applikált, befoglalt intagliók közül két darabon „Casimirus lengyel király czímere vagyon kimeczve"."

5 A szakirodalom e közlést régóta figyelembe vette, egyfajta evidenciaként kezelte, mi több, különböző hipotézisek szilárd kiindulópontjának tekintette. A közelmúltban fény derült azonban arra, hogy az eddigi kutatás e műtárgy esetében tévúton járt. Szikszay Bélának, a heraldika terén kiváltképp jártas kutatónak sikerült ugyanis felismernie és azonosítania azokat a vésett címereket, amelyek a serlegen látható két intagliót díszítik.

17 Megállapítása perdöntő és egyértelmű: nem a Wasadinasztia lengyel királyainak címereiről van szó; a kisméretű, nem könnyen kivehető vésett ábrázolások a Trautson család címerének egy-egy variánsát állítják elénk. Kitűnő tanulmányában Szikszay a címerek bizonyos sajátosságaira is felhívja a figyelmet, s ezekkel összefüggésben a família több tagját is megnevezi. Szempontjait és meggyőző következtetéseit összegezve kijelenthetjük, hogy a címerek birtokosai meglehetős biztonsággal „azonosíthatók". A zafír-intaglión látható címert, amelyet az Aranygyapjas rend lánca övez, Paul Sixtus von Trautson gróf (1550-1621) viselte és „használta", aki 1612-ben szerezte meg az Aranygyapjas rend lovagja címet. (8. kép) A smaragd-intaglión minden bizonnyal fiának, Johann Franz Trautson grófnak (1609-1663) a címere jelenik meg (ez utóbbit egyébként 1598 - a birodalmi grófi cím adományozásának éve - óta a família számos tagja is viselte). (9. kép) Ezek után, ennek ismeretében először is egy, mindennél alapvetőbb kérdésben kell állást foglalnunk. Lehetséges-e, hogy a címeres intagliókat utóbb, a 17. század vége óta kicserélték; az eredetieket eltávolították, s a jelenlegiekkel pótolták? A kérdést némiképp bonyolítja, s megválaszolását éppenséggel nem könnyíti az a körülmény, hogy az applikált ékszerek - násfák és boglárok, amelyek a drágaköve-