Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)

Szilágyi András: Hihetünk-e a forrásoknak

4. kép. Kupa, Erasmus Bergmann, Besztercebánya, 1640 és 1648 között. Arany; ékköves, gyöngyös és beágyazott zománcos díszítés. Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ltsz.: E 64.1 rában a szultáni „relikviákat", s ő maga, a nádor szállíttatja - s személyesen kíséri is - Bécsbe, s nyújtja át azokat, az év októberében, a Hofburg falai között II. Mátyásnak. Egykorú megnyilatkozások, továbbá egyéb, részben későbbi források valószínűsítik, hog)' az udvar kizárólag az „ominózus koronára" tartott igényt. így eltérően a nagyhírű és pompázatos „Bocskai-koronától", amely, mint tudjuk, ma is a Weltliche Schatzkammer gyűjteményében van - a díszkard vélhetően Thurzó György gróf birtokában maradt, aki ily módon annak immár jog szerinti tulajdonosa lett. Mindebből eg)' tényszerű következtetés és egy általánosabb érvényű konklúzió is leszűrhető. Ami a konkrétumot illeti: az említett két török díszkard egyike - valószínűleg az a darab, amelynek aranyberakásos felirata részletezőbbnek, hoszszabbnak tűnik -, mielőtt az Esterházyak kincstárába jutott, bizonyára azt az utat járta be, amelyet a fentiekben röviden felvázoltunk. Következésképp az idézett inventárium megállapításának - „Thurzó György palatínus viselő kardja" - ezúttal hitelt adhatunk. Általánosítható tanulságként pedig kijelenthetjük, hog)' a különböző, más-más időpontból és forrásból származó, önmagukban nem sokat mondó adatoknak, ha egymást kiegészítik és egymásra vonatkoztathatók, némely esetben komoly jelentősége lehet. Előfordul ugyanakkor, hogy egy-egy levéltári adatnak nem a szűkszavúsága, hanem épp ellenkezőleg, a részletező közlése az, ami a kutatót elbizonytalanítja, oly-