Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)

Szilágyi András: Hihetünk-e a forrásoknak

Hihetünk-e a forrásoknak? SZILÁGYI ANDRÁS Pnidens questio - dimidium scientiae. Mint oly sok frappáns és találó szállóigének, a fent idézett, Erazmusnak tulajdonított szókapcsolatnak is létezik egy közkeletű, továbbá egy kevésbé ismert, ám igencsak figyelemre méltó, megszívlelendő olvasata. Az előbbi szerint az okosan feltett kérdés, mint afféle „fél tudomány", önmagában is hasznos, célirányos, hisz új felismerések, tudományos eredmények lehetőségét rejti magában. Nem árt azonban, ha szem előtt tartjuk a tömören megfogalmazott szállóige másik értelmezését. Azt nevezetesen, amely arra int, hogy igyekezzünk kerülni az okoskodó, az aggályosan szofisztikus, netán rabulisztikus, s éppígy a hangzatos vagy fontoskodó kérdésfelvetést. Az ugyanis nem a „valódi tudomány" előmozdítója, ellenkezőleg, a „fél-tudomány" - nyersebben szólva: az áltudományosság - „melegágya", serkentője. Igencsak lényeges tehát, hogy miként tesszük fel, hogyan fogalmazzuk meg azt a kérdést, amelyre kutatásaink során választ várunk. Ha ez így van, akkor aligha kétséges, hogy a dilemmát, melyet írásunk címéül választottunk, szűkítenünk, pontosítanunk kell. Valahogy így: hihetünk-e bizonyos, hitelesnek tűnő forrásadatoknak, azok egyértelmű, tényszerű közléseinek akkor, ha nem állnak rendelkezésünkre megfelelő, értékelhető kontrollforrások? Mennyire kell komolyan vennünk őket? Továbbá, van-e, lehet-e bármiféle jelentősége, netán bizonyos hozadéka az efféle közléseknek? Határozott, kategorikus válasz helyett lássunk inkább néhány konkrét példát. A herceg Esterházyak műkincseiről a 17. század közepén és második felében jó néhány összeírás, jegyzék készült; ezek egy része az egykori gyűjtemény teljes anyagát felöleli. Bizonyos műtárgyakkal kapcsolatban - azok eredeti birtokosaként rendre felbukkan bennük egy-egy tekintélyes, illusztris történeti személyiség neve. Bizonyára érdekes vállalkozás lenne e nevek „kigyűjtése", e névsor más-más szempontú, mindenekelőtt „statisztikai" megközelítésű elemzése, s főként összevetése egyéb, hasonló típusú, egykorú forrásokkal. Alighanem kiderülne, hogy a „félmúlt", azaz (a 17. század második feléből nézve) a közelmúlt alakjai szerepelnek legnagyobb számban, éspedig - a 16-17. századi uralkodók és egyházfejedelmek mellett - jórészt olyanok, akiket rokoni, családi kapcsolatok fűztek az Esterházyakhoz. Közöttük találjuk korának egyik, köztiszteletben álló politikusát, gróf Thurzó Györgyöt (1567-1616), aki 1609-től hét éven keresztül töltötte be a nádori tisztet a királyi Magyarországon. (Jegyezzük meg, a rokoni kapcsolat ekkor - ő és kortársai esetében - még nem jelent vérségi köteléket. Thurzó György fia, gróf Thurzó Imre (1589-1621), apja halála után két évvel, 1618-ban azt a Nyáry Krisztinát vette nőül, aki utóbb, 1624-ben Esterházy Miklós (1683-1645) felesége lett.

1 A kapcsolat