Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)

Tóth Sándor: Pillér és ív a magyar romanikában

Pillér és ív a magyar romanikában TÓTH SÁNDOR Támasz és áthidalás összetartozó dolgok. A többhajós és különösen a bazilikális épületekben e kettő a szerkezetnek és a látványnak egyaránt a legkényesebb összetevője. Szerkezetileg azért, mert tereket hagyva kell hordozniok a felépítmény terhének nag)

7 részét, formailag azért, mert az épület fő részének abban a zónájában helyezkednek el, amely a betérők mozgásának színtere, s így tekintetüknek is a legnyilvánvalóbban tárul föl. A középkorban a romanika kibontakozása folyamán fellépő újfajta térlefedési és tagolási módok a korábbiaknál bonyolultabb szerkezeti és formai összefüggések kialakulásával jártak együtt. Ez előzőleg ismeretlen formai változatossághoz vezetett a támaszok és áthidalásaik tekintetében egyaránt, és így e részek az építészeti mentalitást érzékenyen jellemző tényezőkké váltak. Évezredünk első felének emlékanyagában az építészeti stílust és annak változásait gyakran éppen a támaszok és áthidalásaik formáiból lehet a legvilágosabban megítélni. Ez a kényelmes út azonban nem mindig járható, mert a támaszok a szerkezet igen sérülékeny elemei, amelyek rendszerint először esnek áldozatul minden átépítésnek és romosodásnak. Ennélfogva olyan idő- és térbeli keretek között, amelyeken belül az emlékanyag túlnyomórészt töredékekből áll, egyszerűbb a stílusviszonyokat az alaprajzok, esetleg az oldalfalak megoldásai alapján vizsgálni. Az alaprajzba beleérthetők a támaszok keresztmetszeti idomai is, ha léteznek megfelelő maradványok, de a támaszok és áthidalásaik együttes tanulmányozására az ilyen példák tetemes része sem alkalmas. A magyar romanika nagy része esetében éppen ez a helyzet. A 11-12. századbői eredeti támaszsorok áthidalásaikkal együtt alig-alig maradtak fenn, és csak az 1200 utáni évtizedekből ismerünk nagyobb számban olyan épületeket, amelyekből a főhajó eredeti támaszos határolása legalább részben mindmáig fennáll. Ennek megfelelően a magyar romanikáról alkotott építészettörténeti összkép mindmáig jórészt alaprajzi típusok szerint tagolódik, és még a 13. századi emlékanyag esetében is inkább csak támaszformák kerültek eddig számításba, semmint a támaszok és áthidalásaik viszonya. Az alábbiakban igyekszem a témát úgy összefoglalni, hogy a főbb jellemvonások valamennyire a korábbi időket illetően is kirajzolódjanak. Ezzel talán előtérbe kerül a magyar romanika egy-két olyan jellegzetessége, amely idáig rejtve maradt. Mindenekelőtt ajánlatos a témának a címben jelzett korlátozását megindokolni. Templomhajókat elválasztó oszlopsorok, gerendás áthidalású támaszközök a magyar emlékanyagban nem maradtak fenn. Az utóbbiakkal mint fő épületszerkezeti elemekkel nem is igen lehet számolni, az előbbiekkel inkább, de még következtetni is csak szűkösen lehet rájuk.' Gyakoribb lehetett az oszlopok alkalmazása