Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Horler Miklós: Koppány Tibor hetven éves
Restaurátor építészi munkásságát mindig a régészetileg, tudományosan megalapozott, elsősorban konzervátori megközelítés, a hagyományos anyagok alkalmazása, mértéktartó didaktikai kiegészítések, az állagvédelem érdekében szükséges új szerkezetek alkalmazása, a történeti folyamat hiteles élményének meggyőző bemutatása jellemezte. Restaurátori módszereire, megoldásaira érezhetően hatással voltak a hatvanas években két alkalommal is Olaszországban töltött hosszabb idő tapasztalatai és a római egyetem műemléki szakmérnöki tagozatán folytatott tanulmányai. Abban az építészeti műhelyben, amelyben tizenhét éven át együtt dolgoztunk a tudományos megalapozottság, tudományos igényesség, a régészekkel és tudományos kutatókkal való együttműködés egyébként is általános követelmény volt, és a többi tervezők is foglalkoztak feladataik kapcsán építészettörténeti kérdésekkel. Koppány Tibor azonban rövidesen kiemelkedett közülük ezen a téren, és mindinkább olyan átfogó szemléletű tudományos kutatóvá nőtte ki magát, akinek eredményeit és munkásságát a művészettörténet és történelemtudomány is elismerte és számontartotta. Egyre szaporodó publikációi idővel már nem csak az általa restaurált műemlékeken végzett munkák - eleinte rendszerint régész, történész társszerzőkkel együtt közölt - beszámolói voltak, hanem önállóan írt történeti összefoglalókkal jelentek meg. Az építész-restaurátor munkájáról tudományos igényességgel való beszámolók rendszeres közreadásában azt hiszem senki sem múlta felül eddig. Emellett azonban egyre szaporodtak az olyan publikációi, amelyek már nem csak egy helyreállítás kapcsán született eredményekről szóltak, hanem egyes műemlékek ismertetéséről, majd az építészettörténet különböző átfogó kérdéseivel foglalkoztak. Érdeklődése kezdetben a középkorra irányult, azon belül is szűkebb hazája: Veszprém megye vonzotta. A hatvanas években sorra jelentek meg tanulmányai a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményeiben a Balaton-Felvidék középkori templomairól, későgótikus építészeti emlékeiről, a megye középkori templomairól és egyházas helyeiről, valamint külön is Árpád-kori építészetének kutatási problémáiról. 1969-ben kezdett el foglalkozni a mihályi Dőry-kastély helyreállításával és ennek kapcsán terjedt ki építészettörténeti munkássága a magyarországi kastélyépítészet kezdeteire és történeti fejlődésére. Ennek a fordulópontnak jelképes kifejezője a Művészettörténeti Értesítő 1974. évfolyamában megjelent „A castellumtól a kastélyig" című alapvető tanulmánya, amelyben első ízben hívta fel a figyelmet arra, hogy a magyarországi kastély- és udvarház építészetnek középkori előzményei és ezeknek a reneszánsz kastélyépítésre gyakorolt hatásai még tisztázatlanok. Ezzel kapcsolatban felismerte, hogy a téma kulcskérdése a terminológia bizonytalansága, és közreadta az általa addig gyűjtött imponáló mennyiségű írott forrásból levont következtetéseit. Ez a tanulmány nem csak az ő személyes munkásságát terelte ezután a 16-17. századi magyarországi építészet története irányába, - melynek napjainkra elismerten egyik legkiválóbb kutatójává vált - hanem a tudományterület egészére is új lendületet adó hatással volt. Személyes kutatásai keretében sorra kezdett foglalkozni a 16-17. századi kastélyépítészet különböző emlékeivel, az írott források módszeres feltárásával mintegy átvilágítva a magyarországi kastélyépítészet történetének mély rétegeit és addig ismeretlen adatokkal és ismeretekkel gazdagítva a korszak építészettörténetét. A cseszneki vár restaurálását előkészítő kutatásai során figyelt fel a vár 16. századi kapitánya: Wathay Ferenc személyére, kinek önéletírásából értékes ismereteket hámozott ki a 16. századi fából épített, borona szerkezetű nemesi udvarházak, kastélyok elterjedésére és építési módjára vonatkozóan. A 70-es évek végén a csákánydoroszlói Batthyány-kastély helyreállítási programjának előkészítése során kezdett
