Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Váliné Pogány Jolán: Az építészeti tárgyú rajz és grafika az OMvH Tervtárának tükrében

be. A rajzoló a lemezre helyezett papírlapra rajzol, és ahogy a vonalat húzza, a papírra rátapad a saválló réteg. Ezután a rézkarc maratása változatlanul folyik. A hidegtű eljárásnál a rajzot közvetlenül a rézlapra, rendkívéd kemény acéltűvel vag)' gyémántszilánkkal készítik. A rajzok a rézkarc hatását tükrözik, de a karcolt vonalak nem elég mélyek, így csak kevés jó minőségű nyomat készíthető róluk. A mezzotinto (hántoló modor) főleg tónusos ábrázolási mód. A rézlemez felületét apró élesfogú szerszámmal felborzolják, majd az ábrázolásnak megfelelően a világosan maradó részeket hántolókéssel elsimítják. Csak kis példányszám készítésére alkalmas. Az akvatinta csupán tónusokkal ábrázol. A tónusokat a szemcsézett felület fokozaton kén ti edzésével lehet elérni. A pontozó modorú metszeteknél pontozótűvel vagy kalapáccsal vonalakat és felületeket képeznek. Gyakran együtt jár a rézmetszet és a rézkarc jellemző technikai megoldásaival. Az acélmetszet mélynyomású sokszorosító eljárás, technikája lényegében a rézmetszethez hasonló. A különbség az acél anyagának jellemzőiből adódik. Miután az acél keményebb mint a réz, több lenyomatot lehet róla készíteni, s ez sokkal nagyobb példányszám nyomtatására teszi alkalmassá. Megmunkálása viszont jóval nehezebb. Az acéllemezt a vésés előtt hőkezeléssel lehet lágyítani, majd a vésés után újra keményíteni. A rajzot itt az acéllemezre készítik, vésik, vagy maratják. Az acélmetszet lehet hidegtű, vésett, maratott, poncolt, pontozott és hántolt. Az acél keménységéből adódik, hogy lágy vonalakat nem lehet belevésni, finom festői hatások elérésére kevésbé alkalmas mint a réz. A 19. században viszont megnövekedett az igény a precíz, bár kissé száraz, de műszakilag 'tökéletes ábrázolások készítésére. Erre az acélmetszet tökéletesen megfelelt. A litográfia (kőrajz, kőnyomat, kőnyomtatás) síknyomású sokszorosítási eljárás. A rajzot finomra csiszolt mészkőre - általában solnhofeni kőre - készítik zsírtartalmú krétával, tintával. Rendkívül fontos volt, hog)- a kő egységes szemcsézetű legyen, ezért alaposan le kellett csiszolni. Általában két követ dörzsöltek össze. A kívánt szemcseméretet a csiszolandó felületek közé szórt homokkal érték el. Ezután lehetett az ábrát rárajzolni, majd a követ tiszta vízzel, savas oldattal kezelték, nedvesítették. A nedvesítés a litográfiában döntő fontosságú, mert ahol a víz a követ érte, ott a nyomtató festéket taszította, ahol viszont a rajz vonalai fedték a követ, ott a festék megtapadt. Minden nyomtatás újabb festékezést igényelt. A litográfiái eljárások lehetnek direktek (kromolitográfia, kőkarc) és indirektek (diagráfia, kicsinyítés, nagyítás). A direkt eljárások esetén közvetlenül a kőre készítik a rajzot, az indirekt eljárások esetén viszont a papírra, esetleg szövött anyagra; majd erről másolják át a nyomtatókőre. A litográfiái eljárásokhoz hasonlóan dolgoznak alumínium és cinklemezre is. A kromolitográfia (színes kőnyomtatás) esetén annyi kővel dolgoznak, ahány színt kívánnak használni. Miután a kőre rajzolás, a pauzáit ábrák átnyomása viszonylag könnyű, rendkívül sok színnel lehetett dolgozni. A kőkarc a litográfiának egy ágazata, mely rendkívül finom, részletgazdag képet ad. Ennél a technikánál teljesen sima szemcsézetlen követ használnak, melyet aszfalttal vonnak be, majd a rajzot finom, tompahegyű tűvel az aszfaltba karcolják egészen a kő felületéig. Ezután a vonalakat savval maratják be a kőbe. Ez az eljárás technikailag és az eredmény szempontjából is teljesen a rézkarchoz hasonló, nem síknyomású., hanem mélynyomású technika. Az autográf levonat saját kezű, papírra írt kézirat, rajz sokszorosítását jelenti. A papírra litográfiái tintával írnak vagy rajzolnak. A papír hátoldalát megnedvesí-