Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Winkler Gábor: Soproni polgárházak a 19. században

utca 3., 1873, Handler Nándor)

6

, könnyen megállapítható, hogy a meglévő épület felépítésének adottságai nem jelentettek igazi kötöttséget az új épület kialakításában. A 19. századi soproni polgárház tipológiáját tehát csak részben építhetjük rá a korábbi évszázadok hagyományos helyi megoldásaira. Ez persze nem jelenti azt, hogy a „helyi típus" semmiféle hatást nem gyakorolt volna az új építészetre és hogy később nem keletkeztek volna megint új, helyi jellegzetességek. Ugyanakkor a 19. században a polgárházak felépítésének változásai nem vizsgálhatók már elszakítva a város tudatos fejlesztésétől és rendezésétől.

7 Az 1800-as évek után kibontakozó várostervezés ugyanis erősen befolyásolta a lakóépületek kialakítását, szabályozta beépítésüket, a párkányok magasságát és a házak szintszámát. De igaz volt ez fordítva is, hiszen a korszerűbb lakóigények, a megnövekedett egészségügyi kívánalmak és a lakáskultúra és életforma változása ugyancsak befolyásolták a városrendezés elhatározásait. Az utcahálózat, telekosztás és a telek beépítése így szorosan kapcsolódott a lakóházak felépítésének változásaihoz. A telkek és beépítésük A 19. század elején Sopron városszerkezetének főbb elemei nagyobbrészt már adottak voltak. A Belváros falakkal határolt magján belül nemcsak az utcák, terek beépítési vonala, hanem a telekosztás és a beépítés is nagyjában-egészében véglegesnek tűnt. Sedlmayr János publikációiból tudjuk, hogy utóbbi az ereded, fésűs beépítés fokozatos összeépülésével és a zártsorúság kialakulásával jött létre. A három, illetve négy oldalról körúlépített, belsőudvaros beépítés e fejlődés utolsó állomása, mely a belvárosi telkek végsőkig történő kihasználásával, a beépítés lehető legteljesebb besűrűsödésével járt. Igaz, a régebbi házak közül a 19-20. század folyamán nem egyet lebontottak vagy átépítettek, a hagyományos beépítés igazából sehol nem lazult fel (Templom utca 8., 1909, Georg W. Mayer).

8 A második falgyűrű által határolt „külső belvárosok" és a városközpont közötti védelmi sávot széles, beépítetlen terület, a „várkerület" - glacis - foglalta el. A külső belvárosok - fertályok - városközpont felé néző házsora fokozatosan térfallá épült ki; a Várkerület „utca" jellege azonban csak viszonylag későn, a 19. században alakult ki a várfalakhoz szorosan hozzáépített belső házgyűrű megépítésével. E beépítésre az igen keskeny és mély telkek voltak jellemzőek. A telekosztás e formájában nagyobbrészt a mai napig fennmaradt; sajátos „soproni" lakóháztípus jött itt létre, a várfalakig húzódé), mély beépítéssel, keskeny, hosszú belső udvarral, melyet egy vagy mindét oldalán keskeny udvari szárny kísért (Várkerület 86., 1877, Handler Nándor).

9 A Várkerület sajátságos szerkezeti elemévé vált az igen széles nyugati sáv egysoros, „szigetszerű" beépítése lakóépületekkel. A telkeket a Színház utca és az Ogabona tér határolta, a két utcára néző homlokzat építésének lehetősége igen érdekes alaprajzi megoldások alkalmazására adott módot. (1. kép) A Várkerület külső házgyűrűje ezzel szemben legtöbbször a mögötte lévő fertály telekosztásának és beépítésének jellegzetességeit mutatta. Kivételt a keleti házsor jelentett. Itt ugyanis a Bánfalvi patak mocsaras torkolata éles elválasztó vonalat alkotott a Várkerület külső házsora és a mögötte elterülő fertályok között, így ezen a területen viszonylag széles és szabályos telekosztás alakulhatott ki, a Paprétre néző kertekkel.

10 A 19. század során leggyorsabban a Hosszú utca képe változott, ahol a keskeny telkek összevonásával, a fésűs beépítésű gazdaházak bontásával egy-egy nagymére-