Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)
Gál Éva: 18. századi tanúvallomások Buda határáról
18. századi tanúvallomások Buda határáról GÁL ÉVA Buda környéke a török uralom idején nagyrészt elnéptelenedett. A pusztává lett falvak határai bizonytalanná váltak: az elhagyott erdőket, réteket, legelőket ugyanis többnyire használatba vették a szomszédos települések lakosai, s minthogy a török időkben az illető falvak magyar földesurai távol éltek, nem volt, aki fellépjen a községhatárok védelmében. Megváltozott a helyzet Buda visszavívása után. Az 1686-ot követő évtizedekben a legtöbb pusztafalu újra benépesült. A lakosoknak és a földesuraknak egyaránt érdekük volt az általuk érvényesnek tartott helységhatárok megvédése. Ezért a 18. század első felében mindennapossá váltak a határperek. Mivel a helységek határairól ez időben még nem készültek felmérésen alapuló, hiteles térképek, a viták eldöntéséhez mindenekelőtt az „emberi tanéibizonyságot", vagyis a határokat ismerő emberek kihallgatását (latinul: inkvizíciéit) vették igénybe. E tanúkihallgatások és az ezek nyomán végzett határjárások jegyzőkönyvei érdekes, becses történed források 1 : olyan emberek szólalnak meg bennük, akik egyébként nem vagy alig hagytak nyomot írott forrásokban. Azok voltak ugyanis alkalmas tanúk, akik foglalkozásuknál fogva járták és ezért jól ismerték a helységek határait: pásztorok, favágé)k, fuvarosok, vagy akár erdőt-mezőt járó zsellérek, jobbágyok. A tanúvallomások gyakran olyan, nem szorosan a tárgyhoz, kapcsolódó mozzanatokat is érintettek, amelyek számunkra település-, gazdaság- vagy társadalomtörténeti, néprajzi, történeti földrajzi vagy akár régészeti szempontból is érdekesek lehetnek. Eg)' dologra bizonyosan nem alkalmasak a határperek iratai: arra, hogy a települések „igaz" határát megismerjük belőlük. A tanúkat ugyanis minden esetben az egyik vagy másik peres fél vonultatta fel, fizetett is nekik (költségek címén); a kérdéseknek már a megfogalmazása is az inkvizíciót kérő fél igazát volt hivatva bizonyítani. A térképeket a megrendelő földbirtokos úgy rajzoltatta, hogy azok az ő pretenzié)it igazolják. S jóllehet a tanúknak eskü alatt kellett vallaniok, a hamis tanúzásté)l sem riadtak vissza, minthogy ennek kialakult technikája volt. Például: adott esetben valóban bizonyos források, vadkörtefák, lyukas kősziklák, stb. jelölték a határt, de az erdőben sok ilyen „tereptárgy" volt, s az ellenérdekű felek tanúi mindig más-más helyeken akadtak rá a szóbanforgó határjelekre. Jellegzetes tanúkihallgatási jelenetet, egyszersmind egy furfangos hamistanúzási technikát örökített meg Arany János ,A hamis tanú" című balladájában: „ÁHj elő, vén Márkus! vedd le a süveget, Hadd susse a napfény galamb-ősz fejedet; Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
