Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Történeti áttekintés

MIÉRT „ÉPÜLETSZOBRÁSZAT" ? Igen egyszerűen kifejezve azt nevezzük „épületszobrászatnak", amikor egyes szobrászok, saját művészetüket építészek alkotó tevékenysége alá rendelve alkottak szobrokat és egyéb, szobrászati jellegű és színvonalú épületdíszítő elemeket. A továbbiak előtt néhány megjegyzést teszünk; 1. A jegyzék lebontott épületek megnevezéseit is tartalmazza, valamint azokét is, amelyek állnak ugyan, de szobordíszeiket elveszítették. Erre azért van szükség, mert ezen épületek leírása - ha régi fényképek rendelkezésünkre állnak - és az építésükben résztvevő mesterek névsora is alkalmas az analógiák sorának bővítésére. 2. A jegyzékben néhány nem eklektikus épület is szerepel; az eklektika épületszobrászai és kőfaragói, e stíluskorszak alkonyán dolgoztak szecessziós építészek számára is. Csak akkor szerepelnek azonban szecessziós jellegű épületek is az alant következő felsorolásban, ha azokra az eklektika mesterei eklektikus díszeket készítettek. 3. Sem az eklektika, sem az eklektikus épületszobrászat „felértékelése" nem célunk, csupán a szobrászat eme perifériális ágát igyekszünk elhelyezni a magyar művészetek történetében. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A XVIII. századi Európában a szobrászok döntő többsége mesterember öntudattal, céhes keretek között élt és alkotott. Az „akadémiai" képzés nyomán fakadt művész-Öntudat a század második felében kezdte szétfeszíteni a céhes kereteket. A pesti és budai szobrászok is tiltakoztak céhbe nem tartozó, akadémikus szobrászok felvétele ellen. Bár a konfliktus gyökere a céhtag mesterember és a „képzett" művész eltérő társadalmi tudata volt, a kortársak elől eltakarta ezt a - tagjainak stabil egzisztenciát biztosítani akaró - céh pusztán anyagi természetűnek látszó féltékenysége. A XIX. század elejére létrejött a kompromisszum; a céhes keretekben akadémiai képzettségű mesterek kezdtek dolgozni. Az öntudatára ébredő polgárság - akkor úgy tűnt -, önnön egységére törekedve integrálni tudja a művészeket is. A pesti céh három kiemelkedő képességű mestere - Bauer Mihály, Dunaiszky Lőrinc és Huber József -, egyaránt a bécsi Akadémián is tanult. A XVIII. sz. és a XLX. sz. első felének szobrászi gyakorlata között azonban nem volt lényeges különbség. A vidékre is sokat dolgozó jelentős barokk mester, Hebenstreit József és a klasszicista Pest sokfelé dolgozó szobrász vállakozója, Dunaiszky Lőrinc műhelye - sem társadalomban elfoglalt helyében, sem pedig „műszaki színvonalában" - nem különbözött egymástól. A kor magyar polgársága elégedetten vette tudomásul, hogy hazánk művészei között „jó", (nemesi, vagy nemesi hangzású!), nevek - Ferenczy, Barabás... - is akadtak. Az egységes polgárság illúziója a XrX. sz. közepére szertefoszlott. A romantika művész-öntudatával gazdagodó művészek egy része számára szűk lett a mesteremberség medre. Nem kívánjuk részleteiben elemezni ezt a folyamatot, csak annyit jegyzünk meg, hogy végeredményeként a „művész" - a képzőművész is - a társadalom tudatában élő konfliktusok kifejezőjeként, a közérdeklődés (tkp. a polgári társadalom középosztályának egységes érdeklődése) kö-