Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Történeti áttekintés

zéppontjába került, azon az áron, hogy elveszítette társadalmi osztályhoz, vagy réteghez való tartozását és ezzel együtt kényszerűen mentesült a társadalmi felelősség és megbízhatóság tudata, illetve átélése alól. Bár hazánkban a névleges politikai befolyással bírt Jókai és a színfalak mögött máig nem tisztázott mértékű politikai szerepet játszott Mikszáth kivételével, egy művész lehetett az élet, címlapon szereplő „királya", ám ha megpróbált volna - mondjuk -, a Bars megyei pótválasztásról „érdemben" nyilatkozni, (vagyis ha, önnön társadalmi felértékelése érdekében be akart volna kapcsolódni a politikai életbe) országos kacagó kórus csendült volna fel körülötte. Mindez azt jelentette, hogy a parttalan művész-szerep korántsem volt mindenki számára egyformán vonzó. A XVIII. sz. óta elfogadott iparos-mesteremben szobrász és festő szerepek így, a közismertséget biztosító, ámde biztos egzisztenciát nem jelentő műrész-szerepre és a túlélt céhes hagyományokra támaszkodó, általában biztos megélhetést jelentő iparművészmesteremberi szerepre váltak szét. Ebből következett az építéssel kapcsolatos XVIII. századi munkamegosztás bomlása. A tervezést és kivitelezést - ritka kivételtől eltekintve - együtt vállaló építőmester helyét átvette a tervező építész és a kivitelező vállakozó; az önálló művészi alkotásokat, épületdíszítő szobrokat, építészeti tagozatokat egyaránt faragó szobrász helyébe a „művész" szobrász, az épületdíszítő szobrász és a tagozatokat-lábazatokat készítő kőfaragók léptek; a vegyes falazatok építéséhez faragott követ és a szobrászok számára alapanyagot szállító kőfaragó helyét pedig személyekhez egyre kevésbé kapcsolódó vállalatok foglalták el. Hasonló differenciálódás figyelhető meg a díszítőfestés terén, ahol a XIX. sz. második felében már elkülönült a freskófestő, az aranyozó és az ornamenseket festő szerepe. A határvonalak azonban nem voltak túl élesek. „Művész" szobrászok készítettek időnként épületdíszítő szobrokat, habár ez művészi deklasszálódásuk jele volt - például a Krausz-házon (VI. Andrássy út 12.) Donath Gyula szobrai láthatók -; épületdíszítőszobrászok is kiállítottak egyedi műalkotásokat - mint például Szandház Károly „Megijedt anya" szobra -, sőt, díszítőszobrászok sorozatban gyártottak Széchenyi, Kossuth, Petőfi, stb. szobrokat, valamint - néha szobrászati részleteket is tartalmazó -, építészeti tagozatokat is. (Különösen a kompozit oszlopfőkbe illesztett kis fej-domborművek voltak kedveltek az 1870-es években.) Előfordult azonban, hogy kőfaragó vállalt szobrászati munkát; a Szervita téri Mária-emlék restaurálását és újrafaragását Andretti Anzelm végezte. Az épületszobrászaton belül is meginduló differenciálódás következménye, hogy elváltak egymástól az „alakos" szobrászok és azok, akik inkább tagozatokat készítettek; „alakos" szobrászok azokból lettek, akik művészként tanúit szobrászok lévén, tisztában voltak a mesterség technikai és anatómiai problémáival, képesek is voltak úrrá lenni ezeken, de tehetség - és bátorság? - híján nem léptek fel önálló alkotóként. Gyakran évtizedekig másodkezesként dolgoztak - Brestyánszky Béla, Casagrande, Alexy, Izsó, Marschalkó, majd Mayer Edével Feszler Leó keze alatt; Vasadi Ferenc és Szabó Antal, Szandház Károly műhelyében... -, önálló műveik épületdíszítő szobrok. Néha igazi művész is felnőtt egy-egy műhelyben; Róna József a Hentsch Ignác-féle műhelyben inaskodott, Senyéi Károly a Szandház testvérek műhelyében „nőtt fel". Az „alakos" díszítőszobrászok mellé felsorakoztak azok is, akik - képességeik korlátainak tudatában - a kőfaragói egzisztencia menedékébe vonultak vissza, ám kisebb szobrászati munkákat - tagozatokat, tondókat, zárókődíszítő fejeket, kompozícionálisan alárendelt jelentőségű alakos részleteket... - vállaltak. Némelyikük - például Lack János - képzettebb szobrásszal -