Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető

BEVEZETŐ E mű a készülő Budapesti Műemléki Topográfia következő köteteinek „mellékterméke". Megírására az adott okot, hogy az egyre inkább előtérbe kerülő eklektika értékelése és konkrét eklektikus épületek leírása során ismételten szembekerültünk az épületeket díszítő szobrok - többnyire hiányzó - alkotóinak azonosítási, illetve értékelési problémáival. Célunk, elegendő adat és a máig megsemmisült nagyszámú épület megfelelő dokumentációja hiányában természetesen csak az lehetett, hogy elegendő példát gyűjtsünk össze az egyes alkotók munkásságának jellemzéséhez és hogy megismerjük a szobrászat e „mellékágának" fejlődési folyamatát. E példák, analógiák lehetőséget nyújthatnak az ismeretlen szobrok alkotóinak azonosításához. Megkönnyíti az azonosítást az a felismerés, hogy a szobrászok többsége - a kor gyakorlatának megfelelően - általában a tervezők, kivitelező vállakozók és szakiparos mesterek meghatározott körével dolgozott állandóan együtt, ezért a szobrok és épületdíszítő tagozatok, stb. mestereivel egyetemben az építtetők, építészek, valamint a kivitelezésben részt vevő vállalkozók neveit is közöljük. MIÉRT „EKLEKTIKA"? Az alábbiakban a XLX. sz. hatvanas éveinek végén elterjedő és e század végéig Magyarországon egyeduralkodó építészeti stílust, amely a történeti stílusok egyes elemeinek felhasználásával és egyes esetekben azok egész homlokzatképzési apparátusának másolásával alakítottak ki, következetesen eklektikának nevezzük. Ismeretes eme építészeti stílus „historizmusként" való elnevezése is. Mi eme utóbbi elnevezést, ennek önálló művészi mondanivalóval nem bíró stílus-másolatra utaló tartalma miatt mellőzzük; véleményünk szerint az (építészeti) eklektika az a szuverén építészeti stílus, amely a művészettörténet folyamán utoljára foglalta össze saját rendszerének egységes kompozíciói keretében a görög-római építészet - és az erre épülő építészeti stílusok: reneszánsz, barokk - elemeit - úgy, hogy közben teret adott az egyes alkotók önálló eredményeinek is. Az így kialakított építészeti rendszer legkiemelkedőbb alkotásai a történeti stílusok jelentős épületeivel egyenrangú művészi színvonalúak. Az eklektika erejére, rugalmasságára és az iránta megnyilvánuló társadalmi igény súlyára jellemző, hogy a görög-római építészettől idegen stílusok elemeit is képes volt beemelni saját rendszerébe. Azért is helyesnek tartjuk e kifejezés használatát, mert az „eklektika" elnevezést már e stílus kortársai is használták. XIX. sz.-i építészek, írók, költők műveiben találkozhatunk e kifejezéssel; a kor művészetének sokszínűségét éppúgy jelölik vele, mint e stílus, korhoz kötődésének (akkor) művészi életérzésként átélt hiányát. Az eklekticizmus a korszak, - a XIX. sz. második fele - hű kifejezője. Sajnálatos módon az eklektika utókora nem csak az egyes stílusok szükségszerű utóéleteként, az eklektika leértékelését végezte el, hanem e leértékelés közhelyeiként tudatosította annak problémáit is, anélkül, hogy kétségtelen értékeire felhívta volna a figyelmet.