Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Irodalom

Csányi-Birchbauer-, Ney- és Zámborszky-féle monográfiák egymástól és a megvalósult állapottól való eltéréseit. A téma feldolgozása során elsősorban két újság, a Bauzeitung für Ungarn és az Építő Ipar közleményeire támaszkodtunk. Mindkettő az építőipar szakmai értesítőjének szerepét töltötte be. Hírt adtak építkezésekről, leírták a kész épületeket, tervezőik, építőmestereik, szakiparos kivitelezőik névsoraival együtt. Híreik és épületleírásaik lényegében fizetett hirdetéseknek tekinthetők. Az esetleges tévedéseket és pontatlanságokat aggályosan, olykor - nem-azért-esett-a-házibácsi-fejére-a-lépcsőfok-mert-rosszulvolt-megépítve,-hanem-mert-alá-állt típusú - újságírói leleménnyel korrigálták. Az újságoknak létérdeke volt a pontos tájékoztatás - különben nem számíthattak „szakmában" dolgozó olvasóik bizalmára és ez hosszabb távon a lap bukásához vezetett volna - de a vállalkozó mesterembereknek is feltétlen érdeke volt a korrekt híradás, hiszen a reklám mellett, üzletmenetük stabilitását is kifejezte. Precizitásával tüntetett a Bauzeitung, hála tulajdonos-főszerkesztője, Kornhoffer Ede pedantériájának és az épületleírásai többségét alkotó - egykori műszaki tisztviselő -, Hell Anton nem kevésbé aprólékos figyelmének. A Bauzeitung egyértelműen a reneszánsz ízlésű eklektika elkötelezettje volt - és az is maradt, lassan konzervatívvá és szűklátókörűvé válva kortársai szemében. 1896-os megszűnéséhez emellett régies tipográfiája és német nyelve is vezetett. Az Építő Ipar, hála a főszerkesztő Ney Béla tapintatának, Pálóczy Antal működésének, valamint az újság körül tömörülő, eltérő felfogású, de kvalitásos építészek jelenlétének, figyelemre méltó, sokoldalú szakfolyóirattá nőtte ki magát. Az 1918 előtti építészet valamennyi irányzatának jelentősebb képviselőjétől közölt épületet - ám a szecessziótól, delelőjén is igyekezett távol tartani magát. Ebből adódik, hogy a Bauzeitung a görögös-antikizáló, valamint a reneszánsz ízlésű mesterek - úgy építészek, mind szobrászok - munkáit részesítette előnyben; a szobrászok közül Ziegelwagner, Marhenke, Schaffer és a Szandház-műhely alkotásait mutatta be. Az Építő Ipar figyelme, az említett mesterek felől fokozatosan Oppenheimer, Verán, Langer, és a neobarokkba, szecesszióba hajló barokkhoz igazodó többi díszítőszobrász felé fordult. Értékes forrás, bár országos jellege és nem csak építésre kiterjedő figyelme miatt lényegesen ritkább szemű háló volt a Vállalkozók Lapja. Rapszodikus, és tulajdonos-főszerkesztője, id. Bobula János indulatai által irányított folyóirat volt az Építészeti, (majd; Budapesti Építészeti...) Szemle, kevés és nem egészen megbízható híranyaggal, esetenként személyes elfogultságtól befolyásolt kritikákkal. Az „építész Rákosi Jenő" szerepét játszani óhajtó Bobula nemigen tudta összeegyeztetni keresztény-konzervatív nemzeti ellenzékiességét, liberális városi polgári elkötelezettségével és ez az ellentmondás - a lapot kis példányszáma ellenére fönntartó Bobula halála után - a Budapesti Építészeti Szemle gyors megszűnéséhez vezetett. Az építő „művészet", és nem a kivitelező építőipar iránt elkötelezett, inkább reprezentatív, semmint szakmai jellegű, a szecesszió és a nemzeti romantika felé is forduló, Magyar Építőművészet 1918 előtti közleményei ritkán tartalmaztak szakiparosokkal kapcsolatos híreket. A barokkos ízlésű kései eklektika és a szecesszió között ingadozó Magyar Iparművészet építészei hírei között elvétve bukkanhatunk díszítőszobrászok nevére; ez a folyóirat az első világháború előtt inkább a népi-nemzeti művészettel kacérkodott.