Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Az eklektikus épületszobrászat forrásai és stílusfejlődése

elemként is - mint az V. Akadémia u. 14. sz. házon -, sőt olykor lakóépületek homlokzatait is szoborcsoport-betétes timpanonnal koronázták - mint például a VI. BajcsyZsilinszky út 37. bütű-homlokzatán. Egyes esetekben a homlokzati felületek rusztikájának ritmusába kis keretezett domborműveket illesztettek. E domborművek előképei a pesti klasszicizmusba - és nem az antik világba vezettek; Heinrich-ház (V. Apáczai Csere János u. 19. helyén), Schorndorfer-ház (V. Régiposta u. 15.) Prandtner-ház (VII. Király u. 11.). Az építészek esetenként „szóló" szobrokat helyeztettek el épületeik homlokzatán. A korai eklektikára jellemző megoldás - és egyben a kései klasszicizmus jellegzetes továbbélő motívuma - a szobrok, tagozatos félkörívvel záródó keretezésű fülkébe illesztése. Ilyen szoboralakokat láthatunk az 1870-es évek épületein; V. Tanács krt. 22., V. Hold u. 3. A szobrok többnyire maradtak a semleges antikizálásnál. Éppen az eklektika - és egyben a magyar szabad versenyes kapitalizmus - első nemzedékének puritánizmusából következett, hogy szívesebben láttak épületeiken semleges, antik tárgyú alakos szobordíszeket, mint mesterségükre, vagyonúk-társadalmi befolyásuk forrására utaló jelképeket. A Haas-palota (V. Vörösmarty tér 1. helyén) szőnyegkereskedelemre utaló oromzati szoborcsoportja egy parvenü építtető kivétele. A posztklasszicizmus pesti mesterei közül a leginkább a merev beállítású kariatida alakjairól és az 1860-as, 1870-es években, kifejezetten az antik világ utolsó időszakára jellemző monumentális szobrászati elemek - elnagyolt fejformák, „keleties" szemek... - alkalmazásáról felismerhető Schaffer Károly szobrászati technikája tekinthető a XIX. sz. eleje antikizáló felfogása egyenes folytatásának. A korán visszavonuló Schaffer éppen úgy kénytelen volt alkalmazkodni a korszak változó ízléséhez - vagyis kénytelen volt jellegzetesen reneszánsz ízlésű díszítőelemeket, sőt, működése végén már neobarokk rátéteket is készíteni -, mint az ugyancsak „kariatida-specialistaként" induló Ziegelwagner Mátyás. Reá is érvényes mindaz, amivel a kései klasszicizáló felfogást jellemezhetjük; merev beállítások, modorosan redőzött leplek. Ziegelwagner alakjai azonban lágyabbak, finomabban kidolgozottak, olykor lazább - inkább reneszánsz és pesti barokk előképekre, semmint a kortárs mesterek klasszicizáló munkáira emlékeztető - kompozíciókban állnak, arcukról hiányzik a Schaffer alkotásaira oly jellemző keménység. Hentsch Ignácról ellenben Róna József tanúságára kell elhinnünk „görögös" mivoltát; önálló szobrászi felfogásáról, a műhelyéből kikerült - és egyértelműen neki datálható - alkotások ismeretében - főleg pedig foglalkoztatott szobrászai eltérő kvalitásátát tekintve -, nem alkothatunk biztos véleményt. A keze alatt dolgozott mesterek közül a tehetséges Kunst túlságosan is fiatalon halt meg ahhoz, hogy műhelyét neoreneszánsz szellemben felvirágoztassa, - a később inkább a (neó)gótika felé tájékozódó - Holzel pedig hamar elköltözött (és a Felvidéken önállósodott) ahhoz, hogy egyénisége bélyegét Hentsch műhelyére reányomja. A posztklasszicizmus kisebb jelentőségű mesterei közé sorolható Vögerl Ignác is; igaz ugyan, hogy az ő tevékenységéről sem tudunk eleget, de már csak a vele együtt dolgozók köre is biztosíthat bennünket arról, hogy vele kapcsolatban nem kell meglepetésekre számítanunk. A felsoroltak közül Schaffer Károly elég jelentékeny és keresett alkotó volt ahhoz, hogy halála előtt jó húsz évvel történő visszavonulása mögött okként, a kor ízlésének - számára feltehetően már követhetetlen - változását sejtsük. Az 1860-as évek végén és az 1870-es évek elején, az említetteken kivül több, magát „szobrászként" hirdető mester is működött a későbbi főváros területén - Dötl József,