Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Az eklektikus épületszobrászat forrásai és stílusfejlődése

Dittman Ede, Kramasch Vince, Nagy József, Pozsányi Antal... - ám jelentősebb munka egyikük nevéhez sem fűződik és egyikük sem állott igényesebb építőmesterrel szorosabb - feljegyzett, hirdetett - munka-kapcsolatban. Talán nem tévedünk, ha e mestereket a lassan háttérbe szoruló karakteres szobrászati klasszicizmus képviselőinek tartjuk, akárcsak a Hentsch-műhely révébe beevező Dinnert Ferencet. Figyelemre méltó, hogy az említettekkel együtt, a magukat „cégként" hirdető Dunaiszky-testvérek is háttérbe szorultak; az 1870-es, 1880-as évek egyetlen említésre méltó épületén sem dolgoztak. A XX. sz. elején meglepetésként hatott az akkor már igen idős Dunaiszky László (1822-1904) részvétele az Erzsébet emlékműpályázat első fordulójában; nemcsak a nagyközönség, de a szakma sem igen tudta, hogy még él és pláne dolgozik. (Helyezése e pályázaton egyszerre volt kegyeleti aktus és annak elismerése, hogy olyan elavult stílusban dolgozik, hogy már modernnek hat.) Az 1870-es évek második felére kialakult a neoreneszánsz saját szobrászati nyelve is. A klasszicizmus merevségét fölváltotta a-a realizmus keretei között maradó kompozicionális kötetlenség, amely azonban nem fordult a barokk szertelen és feszültséget sugárzó szelleméhez. Megjelentek az immár egyértelműen a reneszánsz ihletéséhez kapcsolható kompozit - vagy ritkábban korinthuszi - oszlopfejezetekbe illesztett kis fej-szobrok - például a Pollack Mihály téri volt Károlyi Alajos-palotán -, és több épület háromszögletű oromzatos ablakszemölldökére ültettek antik tárgyú allegóriákat megjelenítő szoborpárokat - mint az V. Andrássy út 2. homlokzatán. Elterjedtek a félköríves falnyílások feletti mezőkbe helyezett ívzugdíszítő szoborpárok; rendszerint két egymás felé mutató nőalak. Az oldottabb díszítőelemeket, az itáliai építészet hagyományaiból sarjadt neoreneszánsz szigorú felfogásától egyre inkább eltávolodó homlokzatok hordozták; a téglaburkolatos betétmezők, német-reneszánsz oromzatok mellett feltűntek a sgrafittódíszes homlokzati felületek, - mint a Képzőművészeti Főiskola épületén (VI. Andrássy út 71.) - a nyílt faszerkezetes oromzatok - például az Erdészeti Hivatal házán (V. Alkotmány u. 6.) - valamint egyre kevésbé ment ritkaságszámba az egyes - „történeti előképekből" sarjadt - architektónikus részletek eltúlzása is. Meg kell jegyeznünk - de ez jelenleg nem több puszta spekulációnál -, hogy önkéntelenül felvetődik a kérdés; vajon az 1860-as évek szobrászati merevsége nem önfegyelmes és szigorú válasz-é a romantika szertelenségére,... amely önfegyelmet éppen a neoreneszánsz lágyította volna el? Az uralkodóvá váló neoreneszánsz építészeti ízléshez igazodó Schaffer mellett egyre gyakrabban jutott szóhoz Marhenke Vilmos is. Marhenke fejlődése lemérhető fiatalkori vázlatkönyvei és megvalósult szobrai különbségén; a vázlatok jó grafikai készséget mutatnak, amelyhez esetenként az antik megkövetelt merevsége járult, a szobrok ellenben már tipikusan reneszánsz ihletésű alkotások. Az már Marhenke szakmai érdeklődésének színvonalát mutatja, hogy feltárván a szobrok tartósságának gyenge pontját - az időjárásállóság kritikus kérdését -, érdeklődése a kerámia felé fordult. Rajtuk kívül a Szandház testvérek alkotásai jelentek meg egyre gyakrabban a korszak épületeinek homlokzatain. Ők kifejezetten lágyabb, néha csaknem barokkosán oldott alakos-szobrászi felfogást képviseltek, ám a valódi drámai hatást - vagy az erre való törekvést - óvatosan kerülték. Mellettük még a halaványabb alkotói egyéniségű Kászonyi László érdemel figyelmet, valamint a hamar tagozatgyártó „nagyiparossá" kinövő Oppenheimer Ignác - ez utóbbi inkább csak gyártmányainak széles körű elterjedtsége