Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - MEZŐS TAMÁS: REKONSTRUKCIÓ ÉS/VAGY HITELESSÉG

MEZŐS TAMÁS REKONSTRUKCIÓ ÉS/VAGY HITELESSÉG Eldöntetlen kérdése a műemlékvédelem elméletének, hogy részben vagy teljesen elpusztult, illetve befejezetlen építészeti emlékek újra felépítése, vagy az abbamaradt építkezések - akár évszázadokkal későbbi - folytatása megengedhető, esetleg elfogadható, vagy szigorúan tiltandó eszköze-e a helyreállítások gyakorlatának. Ismerve a hazai elméleti szakembereknek több mint fél évszázados határozott véleményét és azt, hogy a szervezett műemlékvédelem kezdetei, a XIX. század első évtizedei óta a probléma a viták homlokterében áll, nem vállalkozhatunk egyértelmű és általános érvényű szabály megfogalmazására. Nem lehet célunk annak eldöntése, hogy általában lehet-e, szabad-e a rekonstrukciót mint a műemlékvédelemben használatos módszert alkalmazni a XXI. században. A módszer alkalmazásának tagadása épp olyan dogmatikus, akadémikus vélemény, mintha széleskörű elfogadása, támogatása mellett törnénk lándzsát. Tételek megfogalmazása helyett, a rekonstrukció mint módszer, sajátszerűségének a feltárására tesz kísérletet. A XIX. század elején a múlt iránti hódolat, a nemzet történelmének tisztelete indította el azt a felbuzdulást, amely a Kölni Dóm „befejezéséhez" vezetett. Sulpiz Boisserée már 1808-ban felméréseket készített a templom teljes felépítésének előkészítése érdekében. A társadalmi felbuzdulás azonban elvi-eszmei vitába torkollott, amelynek egyik sarkalatos kérdése volt: van-e jogunk beleavatkozni egy torzóként fennmaradt épület sorsába? Van-e jogunk egy másfajta társadalmi környezetben megkezdett épületet, az eredetitől eltérő kulturális, építészeti, technológiai körülmények között tovább építeni? A vita hevességét még az a tény sem befolyásolta lényegesen - a vitatkozó partnerek helyzetét még az sem erősítette (vagy gyengítette) -, amikor 1814-ben megtalálták a Dóm néhány eredeti középkori rajzát. Tehát elvben már semmi sem akadályozta volna az építés befejezését, az „eredeti tervezői szándék" nyilvánvalóan és egyértelműen megvalósítható lett volna. A kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy egy több évszázados látvány megőrzése-e a cél, vagy egy más kulturális és társadalmi közegben létrejött alkotás létrehozását vállalják-e fel. A XIX. század folyamán többnyire nem törődve az ellenérvekkel az eredeti formában, a kor felfogásának megfelelő purista szellemben végezték a történeti épületek helyreállítását. Anélkül, hogy példák sorával illusztrálnám az elmondottakat, csak emlékeztetek a francia VioIlet-le-Duc, a Magyarországon is tevékenykedő Friedrich Schmidt, vagy az angol Gilbert Scott működésére. Fenntartásaink kinyilvánítása mellett azonban be kell ismerni, hogy a rekonstrukciók sora - különösen a XIX. század második felében újra életre kelt alkotások esetében - igen magas szakmai színvonalon, a történeti szerkezetek és formák magas fokú ismeretéről tanúskodnak. Ki vonhatná kétségbe, látva Ie-Duc tízkötetes Dictionaire-jét a mi Steindl Imrénknek tulajdonított kérdés igazát: „mit értettek a középkori