Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - FEJÉRDY TAMÁS: A VELENCEI KARTA MA

telesség fogalmával. Arról ugyan beszél az idézett preambulumban, hogy a hitelességet teljes gazdagságában kell átörökíteni, de arról bölcsen hallgat, hogy mi az a hitelesség, aminek teljes gazdagságáról szó van. Érdekes, hogy erről Nárában sem bontakozott ki vita, és valójában a dokumentum sem nem ad erre választ. Meggyőződésem, hogy a hitelesség önmagában nagyon nehezen értelmezhető. Mi mindig valaminek a hitelességéről, például a restaurálás vagy a helyreállítás hitelességéről beszélünk. A lassan egy éve, 2000-ben megfogalmazott Krakkói Karta - bár az eredeti ambícióját tekintve a Velencei Kartát helyettesítő vagy felváltó új dokumentumnak indult -. nem az lett. A szöveg nagyon érdekes „regionális kartát" testesít meg. Valójában megfelel azoknak a korábban ki nem elégített igényeknek, amelyek szerint regionális szinten próbáljuk meg tovább gondolni a Velencei Karta üzenetét. Krakkói Kartát tekinthetjük a műemlékvédelem (tehát nemcsak a restaurálás, konzerválás) kartájának, ugyanis kitér a kezelési, menedzselési, integrált hasznosítási és egyéb műemlékvédelmi feladatokra is. Együtt foglalkozik a régészettel, a műemlékekkel, a történeti várossal, a történeti tájjal és a műtárgyakat érintő ügyekkel, sőt az oktatással is. Nagyon komplex szöveg. A részletek taglalása nélkül azt gondolom, hogy hamarosan eljön az ideje annak is, hogy szélesebb körben cseréljünk eszmét a Krakkói Kartárói is. Visszatérve az eredeti témához, joggal lehet feltenni a kérdést, hogy „Mi van a Velencei Kartával ma?" Úgy gondolom, hogy a Velencei Karta komoly történeti küldetést teljesített és véleményem szerint képes arra, hogy továbbra is teljesítse azt. A Karta etikai magatartást rögzítő szerepe szerintem változatlanul fennáll. Ha nem várunk tőle többet, mint amit adni akart, vagyis nem várjuk azt, hogy konkrét feladatokra konkrét megoldást találjunk benne, akkor ma is zsinór-mértékül szolgálhat. Ha visszatekintünk a műemlék helyreállítások alakulására, akkor megállapíthatjuk, hogy a XIX. században a purizmus tekintette magát üdvözítőnek a hitelesség tekintetében. Azt gondolták, hogy az üzenet hitelessége a fontos. Olyat akartak produkálni, ami lehetett volna, vagy kellett volna, hogy legyen, tehát valójában úgy gondolták, hogy amit ők csinálnak a ránk maradtból, az hitelesebb, mint ami ránk maradt, mert jobban közvetíti az egykori szándékot és szellemet. A következő periódus, amit én „tárgyilagos, tudományos műemlék restaurálási periódus"-nak szeretnék nevezni, az lényegében az elmúlt időszak zsinór mértékéül szolgáló restaurálási elv és gyakorlat volt. Szintén a hitelesség volt a középpontban, csak már majdnem szélsőséges mértékben kihangsúlyozva, hogy: az anyagában való hitelesség, az a hitelesség, amit igazán valódinak fogadhatunk el. Az erőfeszítések arra irányultak - egyébként helyesen -, hogy lehetőleg mindent úgy őrizzünk meg, ahogyan az ránk maradt és akkor se pótoljuk azt, ami már elpusztult, ha biztos a tudásunk hajdani létezésükről és annak részleteiről.