Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„A" SZEKCIÓ: Műemléki értékek és inventarizáció - VÁCZI PIROSKA: IPARI ÉPÜLETEK VÉDELMÉNEK LEHETŐSÉGEI

Az ipari épületek védelme iránt az 1950-es években Európa-szerte megnyilvánuló érdeklődésnek megfelelően, a műemlékvédelem szakembereinek kezdeményezésével és közreműködésével, hazánkban is számos konferencia, szakcikk és tanácskozás hívta fel a figyelmet. Első ipari műemlékünk az újmassai kohórom helyreállítása és védetté nyilvánítása 1952-ben történt, és ebben az időszakban kezdődött az ipari szakmúzeumi hálózat kialakítása is, ami által egyrészt minden iparág ellátta saját múltjának védelmét, hagyományainak ápolását, másrészt az akkor még aktívan termelő gyárak, üzemek, az eredeti funkciónak megfelelően tartották fenn épületeiket, legfeljebb a technológia változásai eredményeztek kisebb-nagyobb hozzáépítéseket, de jelentős kárt nem okoztak az ipari épületállományban. Ezek az ipari együttesek zárt, megközelíthetetlen területet képeztek az adott településen belül. így természetesen sokkal inkább a gazdasági élet részei voltak, mint a kultúráé. A védelemmel kapcsolatos elméleti viták inkább csak felszínen tartották, mintsem az adott történelmi helyzetben megoldották volna a problémát. Egyedi védések születtek, főleg az agráripar területén, de tényleges felmérés, mely feltárta volna ennek az épületállománynak a kulturális értékeit, nem történt. A funkciójukat vesztett épületek revitalizálása, a társadalmi hasznosítása, az épített környezetbe való újraintegrálása rendkívül komplex megközelítést igényel. Ennek az európai gyakorlatból számos módszere ismert. A magyarországi viszonyokra történő adaptálásuk csak különböző tudományágak összefogásával, a megfelelő metodika kidolgozásával és következetes alkalmazásával lehetséges. Interdiszciplináris eszközökkel, közgazdasági, jogi, történeti, vidékfejlesztési, urbanizációs, műemlékvédelmi, turisztikai és oktatási szempontok figyelembe vételével, valamint a társadalom mozgósításával várható megfelelő eredmények elérése. A védelem megszervezésénél abból az alaphelyzetből kell kiindulnunk, amely szerint a kulturális ismeretek és a tudományos feldolgozás területén ipari örökségünk minden, ezen a téren mutatkozó tiszteletre méltó kezdeményezés ellenére rendkívül elhanyagolt helyzetben van. Ez abból a történeti és gazdasági helyzetből is következik, mely 40, bizonyos esetekben még több éven át, kizárólag a gazdasági szféra hatáskörébe utalva, szigorúan meghatározta ennek a területnek a szerepét. Az OMvH és jogelődei a mindenkori törvény adta lehetőségeknek megfelelően eddig mintegy 250 ipari épületet helyeztek műemléki védelem alá. Ezek túlnyomó többsége ún. agráripari emlék, népi ipari malmok, szeszfőzdék, stb., vagy közlekedési emlékek, de feltűnően hiányoznak a gyáripari nagyüzemi termelés emlékei. A műemléki védelem azonban csak egyik lehetősége a védelemnek, mely egymagában közel sem jelenti azt, hogy az épület meg is marad. Ezért sokkal inkább megőrzésről és annak lehetőségeiről beszélnék, mely összességében és szemléletmódjában egy olyan új műemlékvédelmi gyakorlat kialakítását jelentené