Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - ARNÓTH ÁDÁM: A XX. SZÁZADI MAGYAR MŰEMLÉKHELYREÁLLÍTÁSOK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

Ezeknek az épületeknek a sorába illeszkedik a legutóbbi példa, a közelmúltban elkészült Fortuna utcai sarokház. A panzióépület alkalmazkodik a környezet léptékéhez, megőrzi, felhasználja az egykor itt állt épület maradványait. Beszédes részletei a környező házak méltó társává avatják. Ha pedig az építészetnek lehet humora, akkor ennek a háznak bizonyosan van, hiszen történeti építészetünk és műemlékvédelmünk szeretetteli paródiáját is beleláthatjuk. Az esztergomi „kis román palota" helyreállítása nemrég készült el, ráépülve a középkori maradványokra. Ez a csatlakozás, a történeti részletek bemutatása sikerült a legjobban. Az épület azonban jóval nagyobb, így az előbbi kategóriába, a történeti környezetbe tervezett új épületek közé tartozik. Míg azonban a budai példák esetében az új épületek fájó hiányt szűntettek meg, és kitöltötték a rendelkezése álló helyet, azaz az elpusztult épület térfogatát, Esztergomban nem ez a helyzet, az új épület az egykorinak csak szélességét vehette figyelembe (fájó hiányról pedig ne is essék szó). De nem ez a fő gondom vele, és nem is a sokak által kifogásolt középkori hangulatot idéző formanyelv vagy az ennek nem mindig megfelelő, inkább családi házas jellegű részletek. A kérdés sokkal inkább az: szabad-e a királyi palota és a székesegyház közé irodaházat és panziót építeni. Ha pedig erre a kérdésre nemmel válaszolunk, akkor miért épített a múzeum új épületet, amelynek jó része iroda, vendégszoba, büfé céljára szolgál, miközben értékes középkori töredékek a mai napig egy nyitott fél-eresz alatt hányódnak? Ez persze nem építészeti kérdés. Az már inkább, hogy az új kerítésfal és kertészet láthatóan miért független mindenféle történetiségtől. Más műfaj, így más jellegű problémákat vet fel a visegrádi kiegészítés. A királyi palota jelenleg is folyó helyreállítása esetében a korábbi puritánság kissé áldozatul esett a muzeológiának a közönségre hivatkozó, jelenleg látványosságot kívánó igényeinek. A palota egykori rendkívüli gazdagságának és a romok lepusztultságának ellentéte, a maradványok veszélyeztetettsége, a töredékek nagy száma és az egyre alaposabb kutatómunka érthetően nagy mérvű kiegészítésre csábít. Míg valaha sok kritika érte a helyreállító építész túlzott dominanciáját, ebben az esetben a tudósok és megbízók állítják nehéz feladat elé az építészt, hogy minél inkább rekonstrukciónak álcázzon egy védőépületet. Ez a törekvés az udvaron sikerrel is járt, hiszen a helyreállítás elsősorban a műtárgyra és foglalatára, azaz a Herkules-kútra és az udvarra koncentrált. A kútról hiteles másolat készülhetett, az udvarról részben anastylosis, részben rekonstrukció. Az udvar méltó és hangulatos környezetet teremt a kútnak, létrehozza az eredeti teret körülötte és a látogató aligha vonja kétségbe az udvar formai hitelességét. Kissé kellemetlen érzést csak az udvar papírízű díszletszerűsége okoz, új felületeivel, furcsa festésével, hangsúlyozott épségre, teljességre törekvésével. Belépve a kerengő folyosókra, a látogató örömmel üdvözli a töredékekből már korábban visszaállított boltozatsort, az eredeti részleteket. A többi három