A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

B szekció - Winkler Gábor: Fenntartani! Hogyan? Miből? Kivel?

nyei jól bizonyították. Itt az ideje tehát, hogy a két dolgot végérvényesen kettéválasszuk, és ünnepélyesen kinyilatkoztassuk: a műemlékvédelem természeténél fogva nem lehet eszköze a szociális problémák megoldásának, és fordítva: a szociális felemelkedés nem biztosítja automatikusan a műemlékek védelmét. A régi épületek túlnyomó része — ezen belül a műemlékek jelentős hányada ma, de legkésőbb holnap, már bizonyosan magántulajdonban lesz. De milyen is ma egy műemlék tulajdonosa Magyarországon? Magam három csoportra osztanám őket. Az első az „eszményi" tulajdonos típusa. Ez a fajta ember gazdag — esetenként igen gazdag — művelt, intelligens; emellett önmegtartóztató, fegyelmezett, törvénytisztelő, és mindig hallgat az okos szóra. Talán csodálkoznak, pedig van üyen is. A minap javasoltuk Podmaniczky-érem kitüntetésre a Pápa melletti Kéttornyúlak historizáló kastélyának német tulajdonosát, aki a pusztulás határán lévő épületet — költséget, fáradságot nem kímélve — megmentette a lebontástól, és szakszerű tervek alapján helyreállítatta. Nem akarta az épületet kiuzsorázni: nem építtetett a ház alá kétemeletes mélygarázst, és a tetőt se agatta körbe hatalmas tetőablakokkal. Tette, amit tennie kellett, és úgy, ahogy az épület érdekei megkívánták azt. Anyagi nyereséget nem várt a befektetéstől, legfeljebb eszmei hasznot. Presztízsének növekedését, és örömet a szép épület újjászületésén. A műemléktulajdonosok másik típusa a „profitra orientált" vállalkozó. Villogó tekintetű, gyors beszédű, nem ismer lehetetlent. Mindent megígér, ebből nem sokat tart be. Mindent gyorsan akar, és mindent pontosan úgy, ahogy elképzelte. Ő esetenként kimondottan veszélyes lehet a műemlékre. Nem tehet róla: ő pénzét forgatja, ezt lehetőleg minél gyorsabban és minél nagyobb haszonnal szeretné megtenni. Ő az, aki szép házakat akar, színeset, csillogót, érdekeset; a „hitelességgel" nem nagyon törődik. A műemlékvédelem esetenként jobban jár, ha ez a típusú vállalkozó többletbevételét inkább közvetve — mondjuk adóalapját csökkentő alapítvány útján — juttatja el a műemlékvédelem csatornájába. A harmadik típusú műemléktulajdonos olyasfajta ember, mint Önök vagy én, ma még az ő számuk sem túl nagy, de mire az önkormányzati lakások elkelnek, a műemléktulajdonosok táborának nagyobb részét ők fogják kitenni. Tehetősebbek és kevésbé tehetősek; van akit szoros szálak fűznek környezetéhez, mások csak éppen eltűrik az épület „szépségét". Tudják, hogy a tulajdon kötelezettséggel jár: Legtöbbjük hajlandó is áldozni erre. Az ő esetükben különösen fontossá válik a kérdés: „hogyan? miből? kivel?". Úgy tűnik, az új műemléktulajdonosoknak e csoportja alapjában nem ellensége a műemlékeknek. Annyi biztos: az Országos Műemlékvédelmi Hivatal előadói holnap már nem az IKVnak, hanem a „társasházak" közös megbízottjainak mondják el igényeiket és nekik nyújtják be „kívánságlistájukat" a megőrzéssel kapcsolatban. Igazi társsá a műemlékek megtartásában akkor válhatnak, ha sokféleképpen segítik őket. Pontosabban: most van itt a történelmi pillanat, hogy problémáikat teljes sokszínűségükben asztalra tegyék, és többletkiadásaikat — amelyek a műemlékek karbantartásának természetéből kifolyólag jóval magasabbak az átlagosnál — jól átgondolt, hatékony és megfelelően működő pénzügyi rendszerrel ellentételezzék. Úgy is mondhatnánk, hogy a társadalomnak most nem kizárólag szavakkal, sokkal inkább kézzelfogható tettekkel kell bizonyítania, hogy a műemléktulajdonosok fáradozása az építészeti örökség megtartása ügyében nem csupán egyéni érdek, hanem a társadalom egészéért is történik. Egyszóval: az új műemléki tulajdonosok segítségre szorulnak, és segítséget érdemelnek. Hogyan működik ez más országokban? Az USA-ban összetett adókölcsönrendszert dolgoztak ki; aki régi épületét az igen szigorú és következetes műemléki előírások pontos betartásával állítja helyre, kedvezményes kölcsönt kap, és az épület amortizációját a szokásosnál gyorsabbra veheti,