A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

B szekció - Winkler Gábor: Fenntartani! Hogyan? Miből? Kivel?

a bontás tervéről értesül, Máthé Arnót felhördül, és „eddig mosolygós arca komoran szegletessé válik". Emmike — az édesanya — lábaiból „kiszalad az erő", és zavarában egy karosszékbe ro­gyik. A műemlékek gondos őrétől megtudja, hogy „itt semmit sem szabad lebontani, elbontani, átalakítani, itt csakis és kizárólag helyreállítani szabad. Sőt, mondhatni kell" — méghozzá az épület eredeti formájában. A műemléki rekonstrukció megkezdéséig állagmegóvásra van szük­ség, a hódfarkcserepet azonban még a télen meg kell venni. Az amúgyis kéttségbe esett asszonyra a „hódfarkcserép" említése — bár igazából nem is tudja, mit az — végzetes hatással van. A család megszabadul a kastélytól, megint összeköltöznek egy szobakonyhás házba, itt él­nek tovább, együtt a nagyszülőkkel, kutyákkal, macskákkal: a kastélyt sorsára hagyják. E meséből is minden bizonnyal kiderül, hogy szükség van a szakmai segítségre, melyet a mű­emléki hatóság munkatársától vár mindenki. De igazából képes-e a hatósági munkától roskadozó műemléki szervezet előadója arra, hogy a Velencei Charta szellemében eligazítsa az új és régi műemléki tulajdonosokat. Egyáltalában: megérti-e vajon a „mesebeli" Emmike és férje, az ezer­mester buszsofőr, hogy miért is kell az a bizonyos „hódfarkcserép", ha kezükbe nyomják a Charta magyar fordítását? Félek, hogy nem, de megkockáztatom: esetleg mások sem. Tíz évvel ezelőtt azzal kísérleteztem, hogy — amerikai mintára — összeállítsak egy, az utca emberének szóló „szabad — nem szabad" műemléki viselkedési tanácsadót. Az anyagot „tudo­mánytalannak" találták az akadémia illetékes bizottságának tagjai. Az élet azonban arról győzött meg, hogy szükség lenne egy ilyen kiadványra. És sok más, hasonló füzetre is, amelyben a hely­reállítás egy-egy műveletét írják le, a régi technológiák titkait ismertetik, és nem csak arról ír­nak, mit nem szabad, hanem arról is, hogy helyette mi az, ami megengedhető. De vajon ki írja meg, ki nyomtatja ki, és ki terjeszti majd ezeket a füzeteket? És vajon hallanak-e az iskolában a gyermekek a műemlékvédelemről? És magukat a tanítókat ki tanítja meg a helyes elvekre? És az építésztervezőket? Az építészeti örökség ma nagyobb veszélynek van kitéve, mint napjainkig bármikor. A poli­tika talán kevésbé szól bele az egyes ügyekbe — esetenként talán túlságosan is hidegen hagyja a honatyákat a műemlékek ügye. De élénkül az építőipari lobby, egyre erősebb a szociális nyomás, sokan megint hangosabban követelik a „modernséget", a XXI. századhoz méltó megoldásokat és technikát, és bár műemlékvédelem minden erejét latba vetve igyekszik hatósági feladatának ele­get tenni, a társadalmi szerveződéseket — város- és faluvédő egyesületek — a szakma igazán soha nem tudta egyenrangú partnerként elfogadni. Pedig azok sokat segíthetnének a „járulékos tevé­kenység" — szakmai tanácsadás, pénzügyi tanácsok — megszervezésében. Átfogó műemlékvé­delmi politikára lenne szükség, amely a magas színvonalú szakmai tevékenység mellett a pénz­ügyi kívánalmaknak is megfelel, és amelyet a társadalom jelentős része támogat. Csak ha mindez megvalósul, felelhetünk meg igazán a „hogyan?, miből?, kivel?" hármas kérdésének.

Next

/
Thumbnails
Contents