A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

A szekció - Schneider Péter: A budapesti vagyonkezelésről

újabban — az illetékes Közgyűlési Bizottság hozza. Ez persze szűkítettebb mozgásteret jelent, de azt hiszem, lassacskán hozzá fognak szokni a befektetők, és minden önkormányzat eljut odáig, hogy meg tudja határozni vagyonának értékét. (Nem hiszem, hogy az összes vagyon értékét, hiszen van, ahol az értékelés maga többe kerül, mint amennyit a vagyonelem hasznosításáért kapni lehet.) A vagyonkezelés az én fogalmaim szerint hosszú távú folyamat, amely azt jelentené, hogy a város megpróbál vagyonelemével gazdálkodni, hosszútávon hasznosítani azt, s az ebből származó bevételeket visszaforgatni, például a műemlékek fenntartására. Azonban valamennyien nagyon jól tudjuk, az önkormányzatok nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt a hosszútávú programot minden esetben megvalósítsák. Forráshiánnyal küzdenek, ezért a vagyon hasznosítása igazából a vagyon értékesítését jelenti. A fővárosban például hol a fejlesztésekhez kell pótlólagos forrás, hol a működtetéshez, de a gond azonos az ország szinte valamennyi településén. A főváros azt a viszonylag jó megoldást választotta tehát, hogy az éppen adott használóval kötött különböző szerződéseket, így ezek a korábbi használók végzik azokat a feladatokat, amelyekről a tulajdonosnak kellene gondoskodnia. Ennek csupán pénzügyi okai vannak. Ugyanakkor az üzletrészek esetében például hosszabb távú politikát sikerült megvalósítanunk, s erre a Vagyonkezelő Rt. szélesebb körű jogosítványokat kapott. A vagyongazdálkodás és az önkormányzati gazdálkodás szorosan összefügg egymással. Ez ma gyakorlatilag azt jelenti, hogy amit ma pénzzé lehet tenni, azt pénzzé is kell tenni, mert az önkormányzatoknak szükségük van ezekre a pénzekre a működésükhöz, ületve a városok, települések fejlesztéséhez. Ez váltja ki a legtöbb vitát is. Ilyenkor beszélnek arról, hogy a privatizáció pozitív és negatív oldalai. A város közüzemei privatizáció előtt állnak, legalábbis egy részük, amiből a városnak jelentős bevételei lehetnek, míg a közüzemek korszerűbb technológiához, és talán egy kicsit racionálisabb gazdálkodáshoz juthatnak a befektetők jóvoltából. Ezek persze általában külföldi befektetők, nem hazaiak, a hazai tőke nem ezekre a területekre kíván befektetni. A fővárosnak a vagyon leltár szerint 45 műemlék jellegű és városképi jelentőségű ingatlan van a tulajdonában. Vicces, ezen a műemlékvédelmi Hivatal munkatársai bizonyára mosolyogni fognak, hogy egy, pont a Károlyi Mihály u. 12. kimaradt ebből a listából (gondolom, sajtóhiba miatt). Ezenkívül van 14 olyan ingatlana, amelynek ingyenes használatát megkapta, ezek egy részét az egyházak előbb-utóbb vissza fogják igényelni. A város igazán nagy műemléki fejlújítást utoljára az 1980-as évek első felében, a Gellért fürdőn végzett — az eredeti zsolnai kerámiák újbóli legyárttatásával Pécsett —, igen jelentős összegért. Azóta történtek persze a fővárosi önkormányzat tulajdoni körébe tartozó épületeken apróbb munkálatok, de a műemléki felújítására, gyakran karbantartására, fenntartására sincs anyagi fedezet. Ilyenkor nem maradt más megoldás, meg kell próbálni olyan befektetőt találni, aki hajlandó az épületet megvédeni, persze saját céljainak megfelelően. El kell azonban mondani, hogy amikor külföldi befektetők ingatlanokat keresnek különböző célokra, gyakran ajánlunk műemlék jellegű vagy műemlék ingatlanokat, amelyeket szeretnénk, ha meg lehetne óvni, újjá lehetne varázsolni. Ha azonban meghallják, hogy műemlék, borsózik a hátuk. Nem azért, mert ismerik a magyarországi épületviszonyokat, hanem mert NyugatEurópában is csak nagyon nehéz procedúra árán tudnak saját hasznosítási elképzeléseiknek érvényt szerezni. S tudják, hogy ez a világon mindenhol így van. A műemléki hatóság — érthető módon — mindenhol nagyon szigorú, a befektető pedig azt szeretné, ha a száz évvel ezelőtti épület kb. úgy funkcionálna, ahogy az az ő igényeinek megfelel. A kettő között nagyon nehéz megteremteni az összhangot.