A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

A szekció - Nagy Tiborné: A műemlék és tulajdonosa

Összefoglalva: Megállapítható, hogy abszolút érvényű és általános megoldás nincs. Minden műemlék egyedi, minden vele kapcsolatos döntés is egyedi. Nem a bérlők közt van különbség aszerint, hogy ki veheti meg a lakását, és ki nem, hanem a műemlékek között, hogy melyik eladható és melyik nem, melyik ,,bírja ki" a sok tulajdonost, melyiknél szükséges feltétlenül az egy kézben tartás. Természetesen annak meg kell találni a módját, hogy aki vételi szándéka ellenére sem vehette meg lakását ne kerüljön olyan helyzetbe, amelyben kiszolgáltatott a korlátok nélkül emelhető lakbéreknek. Terhei nem lehetnek nagyobbak, mintha tulajdonossá válhatott volna. Erre vonatkozójavaslatainkat több csatornán — legutóbb a Kormányzati Ellenőrzési Iroda által végzett „lakáscélú támogatásokra juttatott költségvetési pénzek felhasználása hatékonyságának vizsgálata" keretei között — juttattuk el a kormányhoz, a Pénzügymimsztériumhoz, a vizsgálat még folyamatban van. Ugyanakkor pályázható kereteket kell biztosítani az önkormányzatok számára, hogy az előzetesen előírt feltételeket teljesíthesse (az eladás érdekében is), illetve, hogy a tulajdonában maradt műemlékvagyont helyreállíthassa, fenntarthassa. Folyamatosan, minden évben javasoljuk, hogy az önkormányzatok céltámogatási jogcímei közé kerüljön be a műemlék lakóházak, védett történeti városközpontok felújítása. ,,A műemlék és tulajdonosa" Tudomásul kell venni, hogy összetartozó két eleme ma nem azonos a világnak ezen a felén és a „jobbikon". Igazságtalan és oktalan károkat, amelyeket az erdeti tulajdonosok és a tulajdonuk közötti kapcsolat szétdúlásával okoztak, nem lehet jóvátenni alkalmatlan eszközökkel. Tudni kell, hogy az a kijelentés, miszerint jó volt az adott ház magántulajdona évszázadokig, most miért nem az — súlyos csúsztatás. Elenyésző kivételtől eltekintve ez a magántulajdon abszolút nem azonos azzal a magántulajdonnal. Nem a személyek miatt, hanem a generális társasházforma miatt, ami a lakásonkénti eladás következménye. A társasház erdetileg jól meghatározott építészeti forma volt, amely a két vüágháború között kialakulván nagyon logikus rendet követett. A lakások külön magántulajdona mellett a közös területek pontosan meghatározottan, a lakások színvonalához igazodóan alakultak. Ha valaki luxus lakásoknak építtetett társasházat, hozzá előkelő negyedet választott, nagy földterületet, garázsokat, igényes, nagyméretű, díszes lépcsőházakat, folyosókat, liftet építtetett stb. Ha „éppen csak lakni lehessen" méretű lakásokat, akkor a lehető legkisebb területet, egyszerű kivitelű, éppencsak funkcionálisan használható közös tereket épített, s így a terhek arányban álltak a lakás és a közös területek között, a vásárló pontosan tudta, mit vállal. A műemlékek, koruknál, építési módjuknál és jellegzetességeiknél fogva nem alkalmasak igazán a társasházi, többes tulajdonlásra. A mostani, generális átrendeződés alkalmával a legtöbb, ami elérhető, hogy a műemléknek és tulajdonosának esélyt adjunk arra, ami folyamatos fejlődésű társadalmakban magától értetődő. Arra, hogy műemlék és tulajdonosa akár generációkon át biztosan számíthasson egymásra: a műemlék „tudhassa", ez lesz az én gazdám; a tulajdonos pedig, hogy ez lesz „az én házam, az én váram." Ez lehet igazán a polgári tulajdonfelfogás és a műemlékvédelem találkozása, és a műemlékek életbiztosítása.