A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

Nyitó plenáris ülés - Csutor Éva: A műemlékek fő tulajdonformái, különös tekintettel az elmúlt fél évtized változásaira

CSUTOR ÉVA A MŰEMLÉKEK FŐ TULAJDONFORMÁI, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ ELMÚLT FÉL ÉVTIZED VÁLTOZÁSAIRA Gondoltaimat ugyan mind a két — korántsem önkényesen összekapcsolt — témát érintve szeretném előadni, a hangsúlyt azonban mégis inkább az utóbbira, magára a korszakra helyezném, szemben a konkrét tulajdonformák számszerű, statisztikus elemzésének témájával. Meggyőződésem ugyanis, hogy ez az elmúlt öt-hat év nemcsak az ország életében hozott történelmi léptékű, korszakos változást, hanem fordulópontot jelent a műemlékvédelemben is. A körülöttünk zajló nagy átalakulás által felvetett újszerű, sőt merőben szokatlan feladatok, a bennük rejlő problémák és az általuk felvetett kérdések szövevényéből pedig igen nehéz lenne csak egyet, egy bármilyen fontosat is — esetünkben például a tulajdonviszonyokét — kiragadni és önmagában szemlélni. Az egyébként is összetettnek tűnő téma további tágításáért elnézést kérve, mentségemül csak azt hozhatom fel, hogy a kérdés ilyen módon való megközelítésében valószínűleg mindennapos munkám is befolyásol, hiszen a felügyeleti, hatósági ténykedésre elsősorban éppen nem a teoretikus kérdések steril szemlélhetősége jellemző. Viszont minden mindig mindennel összefügg benne, ezáltal igen gyorsan és jól átláthatók az ok-okozati összefüggések térben és időben egyaránt. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy szerencsés esetben hosszú ideig lehet figyelemmel kísérni ugyanazt a területet és ugyanazt a néhány száz emléket, archimedesi fix pontként szemeiéivé azokat az állandó változások közepette, szembekerülve olykor-olykor a saját korábbi helyzetfelmérésünk tévedéseivel is. Ezért meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy munkánkban igen jól érzékelhetők és követhetők a gazdasági, társadalmi és ezáltal a tulajdonviszonybeli változások következményei, a politikaiakról, ideológiaiakról és az általuk gerjesztett szemléletiekről már nem is beszélve. Gondolom, hogy a tisztelt hallgatóság soraiban azért sokan azt is szeretnék megtudni, hogy a fő tulajdonformák: mint az állami, önkormányzati, az egyházi, a társasági és a magántulajdon, számszerűen milyen arányban jelennek meg a műemlékállományon belül, és ez milyen irányú, mértékű elmozdulást jelent a kiindulóponthoz viszonyítva. Hol tart ez a folyamat, és jónak tekinthető-e egyáltalán, annak függvényében, hogy vajon melyik is az a tulajdonforma, amelyik ideálisnak tekinthető egy műemlék esetében. Sajnos azonban ilyen jellegű adatokkal és statisztikai kimutatásokkal nem szolgálhatok. Ezek összegyűjtésénél, illetve elkészítésénél már a kiindulási helyzet tisztázása sem lenne egyszerű feladat. Ha — a teljesség igénye nélkül — csak a nagy történeti egyházak templomaira gondolunk, amelyek szerencsére a mai napig megőrizték eredeti funkciójukat az eredeti tulajdonos kezében, vagy például a népi épületek közül a lakóházakra, présházakra, pincékre, könnyen beláthatjuk, hogy az állami tulajdon, mint tulajdonforma az elmúlt évtizedekben sem volt kizárólagos, mégsem tulajdonítottak — és valószínűleg nem véletlenül — jelentőséget (többek közt) a tulajdoni változások naprakész regisztrálásának. De ami ennél is nagyobb baj, még a védettségek ingatlannyilvántartási bejegyzésének sem. Hogy ez így alakult, ez több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a védettségek földhivatali be-