Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

I. szekció - Petrvich András: A műemlékek kulturális hasznosítása

kat, mint a nyírbátori református templom, amely elsősorban templom, de ezenkívül múzeum és alkalmanként hangversenyterem is. Ennyiből is megállapítható azonban, hogy műemlékállományunk egy valóban értékes és számottevő, ezen belül viszont igen változatos összetételű részéről van szó. Ezeknek az épületeknek a nagy többsége ma más célt szolgál, mint amelyre eredetileg építették, ami egyik oldalról azt mutatja, hogy a kulturális hasznosítás az eredeti rendeltetésüket elvesztett műemlékek megmentésének fontos eszköze volt az elmúlt évtizedekben, és lehet a jövőben is. Rámutat ugyanakkor — és erre is láttunk példákat — a nem megfelelő felhasználás és a vele járó fokozatos elpusztítás veszélyére is. A bevezetőben hivatkozott 1967-es miniszteri rendelet következetes megvalósításához máig hiányosak az eszközök. Az említett kettősség az egyik oka annak, hogy a tárgyalt műemlékek állapotát vizsgálva nagy költséggel megvalósított, igényes helyreállításokkal és — a sor másik végén — lepusztult, sőt lakhatatlan épületekkel egyaránt találkozunk. A másik ok az, hogy többnyire olyan rendeltetésekről van szó, amelyek rájuk szabott mai épületekben elhelyezve is fenntartási gondokkal küzdenek, s a műemlék megkívánta többletkiadásokhoz már végképp nincs az intézményeknek forrásuk. Márpedig, ha egyes helyreállítások jelentős állami közreműködéssel valósultak is meg, a folyamatos karbantartás és az időszakos felújítás mindenképpen az üzemeltető feladata. Az országos jelentőségűek állami és egy-egy kisebb — bár növekvő — hányad egyházi, illetve vállalkozói, alapítványi stb. tulajdona mellett a kulturális hasznosítású műemlékek döntően a helyi önkormányzatok tulajdonában (vagy legalábbis használatában) vannak — összhangban azzal, hogy az 1990. évi önkormányzati törvény és más kapcsolódó jogszabályok a lakosság kulturális intézményekkel és szolgáltatásokkal való ellátását elsősorban a települési és a megyei önkormányzatok feladatává teszik. (Emellett külön tárgyalást érdemelne — amire itt megintcsak nincs idő — az egyházak megújuló kulturális szerepvállalása, az egyházi vagyon folyamatban lévő visszaadása a benne rejlő lehetőségekkel és veszélyekkel az érintett műemlékeket illetően.) Elsősorban az önkormányzatoknál kell tehát e műemlékek színvonalas fenntartásának és az újabb kulturális célú helyreállításoknak a feltételeit megteremteni. E téren véleményem szerint az önkormányzatoknak és az államnak egyaránt vannak feladatai. Az önkormányzatoknál az épített környezet értékeinek számbavétele, a megőrzésükre és a velük való felelős gazdálkodásra való igény felkeltése és ébren tartása az alapvető feladat, mégpedig nem csupán a döntéshozók, de az egész lakosság körében. E téren az önkormányzati vezetők, a szakemberek, az öntevékeny műemlékbarátok és városvédők egyaránt sokat tehetnek. A folyamat idővel önmagát erősítővé válik — s itt szeretnék visszautalni a bevezetőben említett szélesebb körű kulturális szerepre —, az igényesebb környezet ugyanis maga is nagyobb igényességre nevel. Fontos, hogy a feltárt értékek kellő súllyal szerepeljenek a kiindulási feltételek között a fejlesztési célkitűzések, településrendezési szándékok megfogalmazásakor. Egy új közintézményi beruházásról való döntés előtt mindig célszerű megvizsgálni, hogy van-e a célra alkalmas műemlék vagy más értékes meglévő épület. Ennek felhasználásával ugyanis az új beruházásra biztosított forrás az eredeti cél elérésén kívül egyben a meglévő értékek védelmét is szolgálja. Emellett persze szükség van arra is, hogy az önkormányzatok kifejezetten műemlékvédelemre is különítsenek el egy — adottságaiknak megvelelő — keretet a költségvetésükben, s ebből egészítsék ki — többek között — a műemlékben működő kulturális intézmények fenntartási forrásait. Az állami támogatás hagyományos és tovább erősítendő módja a központi műemlékvédelmi szervezet útján történő szakmai és anyagi segítségnyújtás. Mellette azonban további csatornákra is szükség lenne, olyanokra, amelyek az önkormányzatok — és általában a műemléktulajdonosok — saját mozgásterét növelnék meg, számukra jelentenének közvetlen ösztönzést. Az egyik üyen csa-