Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

Román András: Műemlékvédelem és településfejlesztés

a városrendezés részéről se. A másik nagy tévedés a paraméterek hajszolása volt. A rendezési tervek bírálatában a területfelhasználási mutató meg a benapozási hányados vált kizárólagossá, mit sem törődve életmód vagy esztétikai kérdésekkel, történetiekkel még kevésbé. Ez volt az az időszak, amikor a városrendezés nagytekintélyű professzora le merte írni, hogy a történeti városközpontok nem alkalmasak lakás céljára. Mindezen közben a műemlékvédelem vívta defenzív harcát a történeti értékeket nyíltan vagy burkoltan tagadó politikai vezetőkkel és szakemberekkel. A védett műemlékek száma évről évre csökkent, különösen a hatvanas évek első felében, amikor távlati terv készítése címén kiirtottunk több ezer védett épületet. Közben nem gondoltunk arra, hogy nemcsak az a hét-nyolcezer emlék érték, ami a jegyzékben van, nemcsak 21 város szűken vett központja történeti, hanem a magyar városhálózat java. Nem bizonyos, hogy nekünk, műemlékeseknek kellett volna megvédeni Debrecentől Tata-Tóvárosig városaink minden történeti értékét, de szavunknak, kemény szavunknak kellett volna lenni az extenzív városfejlesztés bűntettei ellen. Ezzel szemben az OMF*, ha megkérdezték, jóváhagyta a rendezési terveket, s pedánsan törölte a műemlékjegyzékből az azok alapján elpusztítandó és aztán el is pusztított MJ vagy VK műemlékeket. Külön fejezetét jelentette a történeti értékek rombolásának a közlekedési célból való bontás. Alighanem banális dolog arról beszélni, hogy a szocialista országok mennyire lemaradtak az automobilizmusban a világ fejlett részétől. Ennek ellenére, mialatt Bolognában és Münchenben a városrendezők és a forgalomtervezők azon törték (sikerrel!) a fejüket, hogyan mentesítsék a gépkocsiforgalomtól a belvárosokat, nálunk kétszer kétsávos forgalmi utakat terveztek Esztergom és Győr belvárosán át. Baján sajnos meg is valósították azt. Adottságnak a forgalmi igényeket tekintették és hozzá kívánták igazítani a várost, nem pedig fordítva, mint az önként adódik. A forgalmi igény egyfajta fügefalevélként is szolgált a történeti értékek pusztítási szándékának leplezésére. Veszprémben ezen a címen bontottak le egész utcákat, miközben már készült a várost elkerülő út terve, ami rövidesen meg is valósult. Ezen a címen akarták lebontani a Rókus kórházat, az egyetem Szerb utcai épületét, ugyanez volt az indoka Debrecenben, a Nagytemplomtól balra álló házsor elpusztításának. Jellemző az ok mondvacsinált voltára, hogy néhány év múlva lényegében ugyanazon a vonalon építették vissza, mint ahol elbontották. A magyar várostervezési gyakorlatban — néhány jó műemléki rehabilitációs tervet leszámítva — Winkler Gábor pápai terve volt az első, ami nem a történeti értékek tagadásán alapult, hanem épp ellenkezőleg, a város szerkezetét, morfológiáját, hagyományait, építészeti karakterét — vagyis meglévő értékeit tekintette a tervezési tevékenység alapjának. Ez a terv, s utána szerencsére sok másik, felismerte, hogy a város tervszerű fejlesztésében egyrészt ezeket az értékeket ugyanolyan adottságnak kell tekinteni, mint a domborzati, környezeti vagy talajviszonyokat, másrészt azt is, hogy a város életébe és fejlődésébe nem szabad önkényesen, az immanens trendeket figyelmen kívül hagyva, vagy azokat éppen tagadva belenyúlni. Azt pedig, hogy mik a magyar városok szerkezeti, morfológiai, hagyományos helyi építészeti értékei, azt Meggyesi Tamás kutatásai alapján már egyre jobban tudni lehetett. Ezzel egyidejűleg a műemlékvédelemben is kezdett lassan terjedni a felismerés, hogy az építészeti értéknek nem a műemlékjegyzék az egyedüli fokmérője. Kezdett, s kezd nálunk is terjedni a műemlék mellett az építészeti örökség fogalma, ami azt fejezi ki, hogy a település (vagyis inkább annak lakossága) identitását az építészet nyelvén nemcsak a jogilag védett emlékek fejezik ki, hanem mindaz, ami a város képében, térbeli kifejeződésében fontos. Műemlékben lehet szegény egy * Országos Műemléki Felügyelőség.