Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

I. szekció - Hajnóczi Gyula: Római emlékek védelme Magyarországon

ezek a mészkő kváderek aztán konglomerátumokká. Ez érdekes probléma, és még idáig nem kaphattunk plauzibilis választ rá. Még a '60-as évek elején - mint fiatal építész - kaptam azt az elég nehéz feladatot, hogy az akkor szenzáció számba menő szombathelyi romkertet valamiféleképpen oldjuk meg. A kívánság az volt, hogy a nagyhírű és érdekes helyzetű reliefeket - mivel Magyarországon felépítmény a római korszakból nem maradt - állítsuk helyre a reliefek fölhasználásával. A munka műemlékvédelmi érdekessége az, hogy a dokumentáció már kiment Velencébe mielőtt a Velencei Chartát megfogalmazták, ám a magyar műemlékvédelemben éppen az olaszos tradíciókat követve - már akkor - annyira átitatódott az eredeti anyag modern és eltérő eszközökkel való markáns megmutatásának igénye, hogy a terv elfogadtatott, és az OMF nagyon szépen és gondosan - kivitelezte is. Persze ma már nem így csinálnám, mert így irreverzibilissé vált a párkányban az architráv és a friz kivétele (talán jobban fel kellett volna lazítani az egészet, jobban érzékeltetni a tetrasztív elrendezést ezzel a betonkonstrukcióval, és csak ráhelyezni a dolgokat), de summa summárum mégis illúziókeltővé vált. Az eredeti és modern anyag egyensúlya ugyan egy kicsit a modern idők javára billent, de már itt is (abban az időben ezt ösztönösen csináltam) magának a romkertnek az adottsága volt a helyreállítás vezérlő elve. A háttérben lévő kis tavernákon, fektető szobákon (szanatórium működött itt) húztuk fel a kis helytörténeti múzeumot, de sajnos mára már elszürkült, elhanyagolttá vált. Ha megnézzük ennek a helytörténeti múzeumnak az enteriőrjét, itt megint ugyanaz az elv érvényesül. Szombathelyen - hadd mondjam meg - nem szeretik az Iseumot, komoly városrendészek is állandóan furcsán nyilatkoznak róla, s ez mutatja azt, hogy a külső környezet gátlástalan hangsúlyozása mennyire kárára van a belső környezetnek, mert itt a rommező belső környezete és a külső környezet konfliktusáról van szó. Fontos tehát, hogy e kettő viszonyulását tudjuk egyensúlyba hozni. Külön fejezete a hazai római kori emlékegyüttesünknek, Gorsiumnak, a - bátran mondhatom - legszebb régészeti parknak a kialakulása. Az első helyreállítást Papp Imre végezte az akkor még valami másnak nevezett palatiumon, és itt vetődött föl az eredeti és kiegészített rész bemutatásának problematikája, hiszen a látogató érzékelni akarja a különbséget. Ki is alakult e didaktikai csínynek a használata, amelyik, ha jól megcsinálják, jól fungál, ha nem, akkor a választóvonal alatt a fal kirothad, de ha kezelik, még akkor is szemlátomást megmutatja az időbeli különbséget. Ha téglát alkalmazunk római falakban, akkor valamiféle értelmi, megértési nehézség áll elő, tudniilik a római ismerte az opus mixtumot. Ha valaki megnézi az aquincumi nagy közfürdő apszisát: ott téglasorokkal egyenlítették ki a szabálytalanabb kőfalazás rétegeit. Gorsiumban Papp Imre még téglát alkalmazott, így az embernek az az illúziója támadt, hogy itt egy opus mixtum maradt meg. Ehelyett mi már egy organikusabb megoldást választottunk: a megtisztított, megszilárdított eredeti rész koronájára választóréteget tettünk. Az is problémát okozott, hogy a romkertet - szemben Aquincummal, ahol általában III. századi állapotokhoz ragaszkodtunk, és azt