Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

Nyitó plenáris ülés - Marosi Ernő: Évezredek műemlékei

MAROSI ERNŐ ÉVEZREDEK MŰEMLÉKEI Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim ! Előadásom meghirdetett címét Önök joggal ítélhetik éppoly ábrándosnak, mint ennek az egész - évezredek építészeti örökségét tárgyaló - konferenciának kitűzött témáját. Hiszen Magyarországon aligha van dolgunk többel, mint két évezred hagyatékával. Az egyik, a közelebbi évezred műemlékeinek szavát érteni véljük, hiszen anyanyelvünkön szólítanak meg bennünket; honfi, akár Kölcseynél a Huszt düledékei közt lebegő rémalak. Ma már tudjuk, hogy ez az indíttatás nem elegendő, hiszen egyedül csak a nemzeti érzésre alapozni a műemlékek ápolását könnyen túlzásokhoz vezethet és vezetett is; egyrészt túlzó hangsúlyozását, azaz - durvábban kifejezve - pusztítását mindannak, amit valamely pillanatban idegennek tekintünk. A historizmusnak mint magatartásformának egyik alapvető igénye ez a beavatkozás az idő menetébe, az utólagos korrekció. Semmiképpen nem segít ez a szempont a másik, távolabbi, mindenképpen idegen évezredhez való viszonyunknak megmagyarázásában. A nemzeti indítékú művészettörténet eleven cáfolata Európaszerte az ókori emlékek megbecsülése. Jelenlétük boldoggá tesz, büszkeséggel tölt el, megelégedést szerez, mert közvetve, nem leszármazási, hanem kulturális közösségbe von bennünket. Vonzerejük abban rejlik, hogy amint a torzó az egész utáni vágyat ébreszti fel bennünk, a szerteszórt lelőhelyek mégoly csonka emlékei is felkeltik a hajdanvolt integritás tudatát. Azt a tudatot, amelyet az irodalom, a történetírás alkotásai sugároznak felénk. A műemlékvédelem önvédelem, ragaszkodás saját emberi létezésünkhöz. Nem lehet műemlékről beszélni, ha ezt a fogalmat nem egyetemes értelemben fogjuk fel. Egy archaikus Apolló torzóról írott szonettjében Rainer Maria Rilke világítja meg minden tudós elemzésnél teljesebben az emlék lényegét, s közvetíti a leghitelesebben alapvető üzenetét: "A csonka test mégis izzik mint a lámpa, melybe mintegy visszacsavarva ég nézése. Különben csak torzult és buta kő lenne, lecsapott vállal meredő, nem villogna mint tigris bőre nyersen, s nem törnék át mindenütt busa fények mint csillagot, mert nincsen helye egy sem, mely rám ne nézne. Változtasd meg élted!" A versforma lendít túl a műemlékek művi, pedáns kategóriáján, hogy kimondhassuk végre, műalkotásokról van szó, amelyek éppúgy a szellemi élet részei mint az irodalom maga. Egyetemességük csak a világirodalom szellemi közösségével mérhető. E szellemi létük törvényszerű formájukhoz kötött. Maradandóságukból egyenesen következik morális imperativusuk: "Változtasd meg élted." E parancsnál világosabb, tettre indítóbb tézist a mai alkalommal nem lehet megfogalmazni, néhány következtetés levonása azonban a feladatunk marad. Évezredek műemlékeinek egységként, közösségként való szemléletéből mindenekelőtt ennek az egységnek szellemi, gondolati természete következik. A közösséget a kvalitás kont

stituá1ja, az, hogy a műalkotások világában az esztétikum törvényei uralkodnak. Valamennyien olyan emberi produktumok, amelyek csak abban a for-