Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

Nyitó plenáris ülés - Marosi Ernő: Évezredek műemlékei

májukban képesek értékek hordozására és közvetítésére, amelyet alkotójuk kezétől nyertek, s amelyben ránk maradtak. E tekintetben nincs különbség ingatlan műemlékek és muzeális ingóságok között. Bármilyen magától értetődő és közhelyszerű belátás is elméletben valamennyi műalkotás egységének elismerése, védelmi feladataik, és megoldásuk a gyakorlatban mindig is különbözőek. Hajlamosak vagyunk a műemlékvédelmet mindenek előtt építészeti feladatkörnek tekinteni, ami máris veszélyt jelent a képzőművészeti alkotások integritására. Számos esetben az egység visszanyerése reálisabban képzelhető el az elméleti rekonstrukció útján, mint az együttesek tényleges helyreállítása. A műemlékvédelem valóságos keretét, értelmét, értékrendjének alapjait tehát az egyetemes művészettörténet alkotja. Ez szolgáltatja az összekötő kapcsokat, az elméleti következtetés bázisait a töredék és az egész, az izolált forma és az esztétikai értékrend között, feltárja azokat az okokat, amelyek a számunkra jelenlévő kvalitásokat a múltbeli kultúrákra, szokásokra, a mentalitás történeti formáira vonatkoztatják. Ezeknek az összefüggéseknek a keresése különösen fontos a jelenkori művészettörténet- írásnak, művelődéstörténeti, kulturális antropológiai irányzataiban. E törekvésekből nyilvánvalóan következik két további, a műemlékvédelem eredményességét érintő probléma. Az egyik: maguknak a fennmaradt műtárgyegyütteseknek a fokozott védelmére vonatkozik. Senki sem vitatja, hogy a szerencsésen ránk maradt enteriőrök, berendezésükkel és képzőművészeti részükkel együtt megőrzött építészeti terek fokozott, s lehetőség szerint teljes védelemre szorulnak, hiszen épp azt nyújtják a valóságban, amit többnyire elméleti úton is hiába keresünk. A belátás azonban nem azonos a gyakorlattal. A valóságban inkább annak vagyunk tanúi, hogy még egyházi terek esetében is a liturgikus használat következményeinek változásával, de méginkább a középületekben, lakóterekben, és a települések utcáin, terein ez együttesek rohamosan pusztulnak, fogyatkoznak, elvesztik érintetlenségüket, vele hitelüket. Történelmi értékük a struktúrájukba való beavatkozással, környezetük megváltoztatásával rekvizitum jelleggé degradálódik. A jelen igényeket kielégítő adaptációjukban csak a nosztalgiát felkeltő idézetekké satnyulnak. Még nagyobb veszély fenyegeti a közelmúltnak azokat a sajátos esztétikai értéket hordozó együtteseit, amelyekhez semmiféle nosztalgia nem fűződik. Ezek a szabadrablás tárgyai, s most szenvedik el azt a spontán, elvi kontroll nélküli szelekciót, amely maradványainak valaha történeti ritkaságértéket kölcsönöz. A másik probléma a művészettörténeti rekonstrukciók ideális teljessége és az emlékek esetleges töredékessége között feszül. Minél inkább távolodunk a jelentől, annál valószínűbb, hogy a romos, töredékes emlékről csak leolvashatjuk azokat a sajátosságokat, amelyek valaha egy művészeti-kulturális egységbe fűzték, és ezt a hipotetikus képet nem áll módunkban megvalósítani. Ráadásul gyakorlatilag nem maradt ránk olyan emlék, amely csak egyetlen történelmi korszakot reprezentálna, s nem az egész történelmi folyamat nyomait viselné magán. A zsámbéki templomrom éppen a prépostság pusztulása miatt viszonylag tiszta középkori formavilágot hordoz, de immár másfél évszázada monumentális, hangulatos romként is része hagyományunknak. Ha szükséges konzerválásán túl megvalósítanánk elképzeléseinket arról ami volt, tönkretennénk azt, amit nemcsak képzeletünknek, hanem